Csupaszív szívtipró

Kezdetben utáltam a többi nézőt, a büfé szokásait, túl kemény a pad, meleg van, mikor kezdik már, dilis állapotok. De bejött a színpadra Ő, és ettől kezdve csak zene volt. A nézők összeforrnak a jó zenétől, láttam nyolcéveseket és nyolcvanéveseket, volt, aki táncolt a küzdőtéren és állva riszált az ülőtéren, de mind közös ügyért éltünk együtt órákon át.Rod Stewart tisztán énekel az összetéveszthetetlen rekedt hangjával. Szívből. Élőben. A hangosítás profi, lehetne sokkal nagyobb is a hangerő, így azonban nem dübörög. Három szép lány vokálozik, fekete bőrűek, lelkesek. Felbukkan egy hegedűs- és egy szaxofonoslány, magas szinten értik a hangszereiket. A zenekar otthon van minden műfajban, ki-ki megkapja a reflektorfényt a szólójához, a második részben kiegészülnek további muzsikusokkal. A háttérben kivetített képek szolgálják a számokat, de nem hatalmasodnak el, néha viccesek a fotók, máskor megható látni Louis Armstrongot vagy Humphrey Bogartot.
A rocker hatvanévesen végigugrálja az estét (no para, no görcs, no nejlonzene vagy tátogás). Jelen van, itt van, mindenkit lenyűgöz. Semmi fakszni, felhajtás, nincs szüksége habokra, felhőkre, tűzijátékra: ő maga a Zene, énekel, és ezzel többet ad bárki másnál. Nem robotol, nem tesz szívességet a népnek, nem dolgozni jött vagy önmagát imádni, boldog, hogy énekel, és boldog, mert énekelünk vele. Mi lesz, ha egyszer tényleg kihalnak ezek a nagy, örök fiatal öregek?