Óraközi feljutás hatodszor

Persze ez a feljutás az egész együttes, az egész város érdeme, ám két jeles embert érdemes kiemelni a közösségből: az NB I B gólkirályát, az utolsó meccsén egy pazar ötöst hintő Márkus Tibort, valamint Sisa Tibort, az együttes edzőjét.
Sisa Tibor nevét kevesen ismerik, arcát még kevesebben, júliustól mégis az NB I-ben dirigálhat majd. Nem lesz újonc, mert dolgozott már az élvonalban: tavaly ilyenkor még Gálhidi György kispesti segítője volt. És - ez szinte hihetetlen - azon kevés honvédosok közé tartozik, akiket nem rúgott ki Piero Pini tulajdonos... Sisa felmondott magától, mert úgy érezte, Tatabányán, immár vezetőedzőként, még nagyobb kihívás dolgozni. Pedig Gálhidi győzködte rendesen, maradjon Kispesten, ám Sisa Tibor talán tudta, hogy hamarosan úgyis szétverik a szakmai stábot a Honvédnál (Pininél ehhez indok sem kell, elég, ha alvás közben a párna csücske megnyomja a derekát, és máris kész a rosszkedv szülte edzőváltás...), így idejében elköszönt.
Aligha kell bizonygatni, megérte a váltás, egyik munkahelyén kifogástalanul dolgozott, a másikon talán még jobban. Nem mintha az edzői fizetés mellett a soron kívüli éhenhalás elkerülésére Sisa Tibor kitanulta volna a pékszakmát, avagy órabérért lufikat fújna fel a búcsúkban, egyszerűen csak nem akarta otthagyni "igazi" szakmáját: a tanárkodást. Merthogy a mester - osztályfőnök egy általános iskolában, ahol földrajzot és testnevelést tanít! Minden reggel mosolyogva bemegy az órákra, kikérdezi a Kárpát-medence éghajlatát, aztán meghajtja a srácokat a szekrényugrásnál, átöltözik, és indul kissé korosabb nebulói, a tatabányai futballisták foglalkoztatására. Ezzel csak egy gond van: mivel az iskola a Nógrád megyei Ludányhalásziban található, oda-vissza 304 kilométert kell utaznia. És ő utazik mindennap
.- Húsz éve tanítok, és eszembe sem jutott, hogy otthagyjam a pályát az edzősködés miatt - mondta Sisa Tibor. - Egyszer, csak egyszer kellett kissé szüneteltetnem a földrajzórákat, amikor Kuvaitban voltam egy futballcsapatnál. De itthon meg lehet oldani, hogy mindkét munkahelyemre kellőképpen odafigyeljek. Inkább még, azt hiszem, előny is származhat ebből kettősségből, hiszen a játékosok kezeléséhez is kell pedagógiai érzék. Persze azért igyekszem betartani a főnök-alkalmazott viszony velejáróit, de azt hiszem, esetleges szigorúságommal is nagyon jól megvagyunk egymással. Egyenesen a fiaimnak tartom a játékosokat. Közös siker a feljutásunk, és örül a lelkem, hogy valamelyik csapatommal már hatodszor sikerült eggyel magasabb osztályba kerülnöm. Ilyen pillanatokért csak megéri napi háromszáz kilométert vezetni, nemde?