Az istenek a fejünkre estek

Ha a tényeknél maradunk, az elvileg Öcsi bácsi tiszteletére játszott mérkőzésen (gyakorlatilag egy igen jól jövedelmező üzlet volt a madridiak ittjárta) a királyi gárda 3-1-re győzött a Puskás Ferenc válogatott ellen, ám mindenképpen elismerésre méltó, hogy a magyar együttes végig partiban volt a Reallal, sőt a gólhelyzetek számát tekintve felül is múlta a spanyolokat (angolokat, brazilokat, uruguayiakat, franciákat...).
Mivel ennyiféle náció tagjaiból áll össze a mai Real Madrid, kíváncsiak voltunk arra, hogy ezek az istenek - vagy maradjunk annyiban: fantasztikus játékosok - vajon milyenek emberként. Sikerült megmaradni olyan futballistának, amilyenek még tizenévesen voltak, avagy félő, hogy valamelyik repülőgép egyszer beleütközik a magasan hordott orrukba...
Másfél napot töltöttünk a spanyol gárda játékosainak közelében, így volt alkalmunk megfigyelni a klasszisok emberi értékeit. A Pestre érkezés pillanatában sok minden nem derülhetett ki, hiszen a játékosok komótosan felpakolták kézitáskáikat, majd eltűntek a rájuk váró buszban. Pedig az egész határőrség kivonult a tiszteletükre, ennyi finánc tán még az ukrán határon sincs cigarettaszezonban, ám a többség bizony hoppon maradt, hiába szorongatta aláírásra váró papírját. Néhány órával később hasonló jelenetek játszódtak le a szállodánál: a néhány száz sikoltozó tinilány közül egy-egy szerencsés ugyan kapott autogramot, ám a spanyol játékosok itt is olyan gyorsan futottak a biztonságot jelentő épületbe, mintha éppen egy kitörő Barca-focistát kéne üldözniük. Jöhetett a szombati nap fénypontja, a nyilvános edzés. Azaz a nyilvános szóval bánjunk csínján, hiszen a többség számára mégis zárt kapus foglalkozás volt ez, kevesen gondolták úgy, hogy megéri nekik kifizetni a 4500 forintot az edzésbelépőül szolgáló trikóért. Akik persze kijöttek, aligha bánták meg, hiszen itt voltak a legközvetlenebbek a spanyolok. Az igen kevés néző miatt bizony jócskán behallatszódtak a kiabálások is: Hajrá, Zizou! - üvöltötte valaki, mire a kocogó Zidane felnézett, és elmosolyodott; Bravó, Raúl! - kapott egy szöszszenetet a sérült és így csak futó és futó Raúl Bravo, amire kiintegetett; David, te vagy a legnagyobb! - szólt a dicséret Beckhamnek, aki nevét hallva vigyorogva kihúzta magát; Robi, Robi! - hangzott az ütemes skandálás Roberto Carlos felé, és a mindig jókedvű pukkancs vidáman körbenézett a stadionban, hogy éppen hol is ünneplik.
{p}
Amúgy a többiekkel sem volt baj, bár azért nem mindig volt kedvük az istent játszani, aki szívesen veszi alattvalói rajongását. A vasárnap esti mérkőzés előtt a melegítésről visszatérő Ronaldo például szívesen pózolt egy fényképező szurkolónak, ám a meccs után a mixed zone-ban már pókerarccal sétált el az autogramra váró gyerekek mellett. Ezt a vegyes zónát nem az újságíróknak találták ki, az biztos.
Néhány éve még simán lófrálhattunk az öltözőknél, akár le is csüccsenhettünk valamelyik válogatott játékos helyére, míg az zuhanyozott, mára viszont jóval szigorodott a helyzet, interjúra csak akkor van lehetőség, amikor a futballisták az öltözőből kifelé tartanak. Most is felállítottak egy két méter széles, ötven méter hosszú kordont rácsból, valamint biztonsági emberekből: középen jöttek a játékosok, kétoldalt pedig vártak az újságírók, illetve azok a szerencsés autogramvadászok, akik valamilyen protekcióval bejuthattak ide. Szombaton, az edzés után az egy szem Ronaldo kivételével mindenki készséges volt a szurkolókkal, vasárnap viszont már jóval fáradtabbak lehettek a sztárok: Roni ugyebár most is kissé nagyképűen elsasszézott, Roberto Carlos pedig óriási sprintet levágva futott a buszig. Zidane és Beckham, kínlódva bár, de kiosztott néhány aláírást a labdaszedő kissrácoknak, az angol focis pedig, nem hazudtolva meg önmagát, még egy fénykép erejéig is öszszebújt az egyik csinos magyar leányzóval. Raúl és Guti ugyanakkor csak egy helyen állt meg, Julio Baptista még annyin sem. Iker Casillas viszont nem spórolt keze erejével, mindenkihez volt egy sokat érő mozdulata. A legaranyosabb azonban kétségkívül a sportigazgató, Emilio Butragueno volt, aki legalább tíz percet töltött a zónában, és oda ment, ahova éppen hívták.
A két nap alatt bebizonyosodott, hogy ezek a csodás futballisták tudnak csodás emberek is lenni, ám néha ők is rosszkedvűek és unják ennek az életnek az árnyoldalait. Úgyhogy arra a glóriára még várniuk kell.