Öröm már a kis pofon is

Jöttek a dél-amerikaiak a tartalék csapatukkal, és 2-1-re megverték a Lothar Matthäus által dirigált magyar válogatottat. Sajnos, ma már ott tartunk, hogy egy szűk vereség után is lakodalmat ülünk, agyba-főbe dicsérjük a derék helytállásért a fiúkat, miközben már egész generációkkal feledtetjük, hogy valamikor mi tanítottuk erre a szép játékra a világot.
Megalázó helyzetbe kerültünk mára a focipályán és környékén: a szurkolók úgy bámultak a Real Madrid sztárjaira, mintha idegen bolygóról érkezett, kis zöld emberkék lettek volna. Az edzésre annyian voltak kíváncsiak - belépődíj ellenében! -, mint egy élvonalbeli forduló mérkőzésére. Ebből a pozícióból aztán nagyon nehéz valóban egyenlőnek érezni magunkat egy jól menedzselt csapattal szemben. Prédikálhat Lothar Matthäus a bátorságról, a harci szellemről, bizony megremeg a lába a mieinknek, ha azt olvassák, mennyi fellépti díjat kasszíroz a velük szemben álló ellenfél, milyen fényűzően berendezett a játékosainak szállodai apartmanja, miként röpíti őket más tájakra a külön repülőgépük rögvest a meccs után. Mi tagadás, a sztárallűrökre még rá is játszanak azok, akiknek az a dolguk, hogy eladják magukat és a játékot, amiből élnek. Így épül aztán fel az a katedrális, amelyre mi csak rábámészkodunk...
Az Aranycsapatunknak nemcsak a játéktudását csodáltam kortársként. Ámultam a csapattagok bátorságán, a vagányságukon, mellyel megjelentek a Wembley zöld gyepén, és, káposztafejeknek nézve az őrjöngve szurkoló angol drukkereket, csak rúgták, rúgták a gólokat, fél tucatig meg sem állva. Innen, a három  hatvanas kenyér, a fél kevert, a sárga villamos országából kiszabadulva nem estek hasra az emeletes buszok,  a metrók látványától, meneteltek diadalmasan, majdnem a világbajnoki dobogó tetejéig. Persze ma már nekünk is van metrónk, a kenyér sem három hatvan, a kevert helyett pedig whisky járja - csak közben a futballunk elveszett valahol...
E nagy futballkavalkád közepette, melybe belecsöppentünk (a Real Madrid, az argentin válogatott, a Manchester United vendégjárása), akár el is felejthettük, hogy ránk egy világbajnoki selejtező vár. Igaz, csak szerény pótvizsga, de azért van egy szalmaszál, melybe belekapaszkodhatunk. Ebből a szemszögből nézve az argentinok elleni találkozót nem lettünk valami sokkal okosabbak. Ez a tizenegy, amely a Puskás stadionban szoros meccsen kikapott, valóban kalaplengetést érdemel. Akkor hát ez a válogatottunk? Vanczákkal, Takács Ákossal, Priskinnel, Kerekessel? És akkor hol van Dárdai, Lisztes, a "norvég" Kovács és az a nyolcvan játékos, akiket Lothar Matthäus kipróbált? Ami pedig a szoros meccset illeti: tavaly megvertük mi az otthonukban Torghelle két góljával a németeket is - és aztán mi lett belőle? Néhány napos szenzáció a futball berkeiben és kupakudarcok a nemzetközi porondon. Jelenleg egy ilyen kis pofonnak is örülünk. De ne feledjük el, ezt még mindig mi kaptuk - és nem mi adtuk!