A debreceni biciklikirály

Novák Ferenccel sokszor találkoztam már egy-egy sporteseményen. Vártam, hogy egyszer azt mondja: ,,Ezt a nagyobb utat még megcsinálom, aztán visszavonulok, emlékeimből élek... Elvégre hetvennégy éves lettem, minek kell nekem hetente bringára ülni és országrészek közt cikáznom..." Ehelyett mivel állított meg nemrégiben Békéscsabán, a Magyar Olimpiai Akadémia soros vándorgyűlésén? "Egészségesebbnek érzem magam, mint valaha. Igaz, feleségem halála után én is számot vetettem az életemmel, egy ideig mélypontra is kerülten, de aztán mégsem bírtam sokáig. Eközben új társam akadt, ő is nagyon sokat segít, de a legtöbbet maga a sport, a mozgás. Azt sem tudom, mikor voltam orvosnál! Ötvenévesnek érzem magam, amit kizárólag a sportnak köszönhetek."
Újabb találkozónk sem váratott sokáig magára. Feri barátunk a 8. Békéscsaba-Arad-Békéscsaba szupermaratoni futóversenyt nézte ki magának, és - kerékpáron, kissé leizzadva ért ugyan, 193 kilométerrel a lábában, a célba - boldogan várta a városháza udvari színpadának nézőterén a számára kilátásba helyezett különkupa átadását.
- Mikor vesztette el a karját?
- Pestről utaztam haza vonattal 1944-ben. Szolnok és Szajol közt elaludtam a lépcsőn, kiestem a strekkre, a sínek rugalmasságát szolgáló kavicsrengetegre, és 14 évesen elvesztettem a jobb karomat. Mielőtt sajnálkozni kezdene, azonnal hozzáteszem: bármilyen hihetetlen is, ha felülök a biciklire, abszolúte teljes embernek érzem magam.
Szóval, úgy fél évszázada kezdődött a debreceni postás oly megnyerő legendája. Miközben nagy táskájában hordta a leveleket a cívisváros környéki tanyavilágban s később a tégláskerti körzetben, azon morfondírozott: érdemes lenne egyszer messzebbre is elkerekezni, hogy ne csak itt ismerjen minden kerítést, harapós kutyát...
- Mára, tudjuk, túljutott másfél millió kilométeren. Köteteket írhatna kalandjairól...
- Hány biciklit nyűttem el? Tizennyolcnál tartok, s eddig negyvenszer megkerülhettem volna a Földet. Vizes törülközővel tekerni és élvezni marokkói sivatagot, vagy látni a Niagarát, miközben nem egy utazási iroda kegyeltje vagyok, hanem 105 nap után, 9200 kilométerrel a lábamban bámészkodom, az igen!
- Csak-csak volt egy végső motivációja, a Tégláskert 86-ban?
- Hogyne lett volna! Amikor Schirilla Gyuri elfutott Moszkvába, azt mondtam magamban: miért ne próbálhatnám én is? Hátha kibírom.