Lothar után az özönvíz

Hogy nálunk mitől tört ki a "Lothar-láz", azt hiszem, ez nagyjából érthető. Nagyon régen volt 1986, amikor labdarúgó-válogatottunk a mexikói világbajnokságon a Szovjetunió és Franciaország mögött a harmadik helyen végzett a C csoportban, és nem jutott tovább - de legalább ott voltunk! Ettől kezdve csak a kudarcokat számolhattuk. A kispadon egymást váltották a honi futball pápái, ám eredmény sehol. Közben a sportág leértékelődött, generációk nőttek fel anélkül, hogy katartikus élményt szereztek volna a labdarúgás által, érthető tehát ha a fiatalok nem tolonganak a focipályák környékén. Ebbe a kilátástalanságba robbant bele Lothar Matthäus, aki hozott magával ezt-azt onnan, ahol a futballban a nagy dolgok történnek.
Ő az a legenda például, aki Maradonával brusztolt abban a világbajnoki döntőben, melynek előcsatározásai során mi, jól betésztázva, egy hatost kaptunk a baráti Szovjetuniótól. Ő az, aki 1990-ben Aranylabdát kapott, nemzetközi kapcsolatai kibogozhatatlanok, a szavára még ma is adnak, és már az a tény is merő izgalom a magyar futballban, hogy egyáltalán itt van. Ugyan nem jutottunk ki a világbajnokságra, de a csapatunkat képes volt fanatizálni, Takácscsal, Vanczákkal, Égerrel egy-egy meccs erejéig elhitette, hogy ők Larssonéknak is méltó ellenfeleik. Kapaszkodik tehát a köpenyébe a közönség - mert rajta kívül a sportágban nincs más. Aki látta az utánpólás-válogatottunkat a svédek ellen szenvedni, az tudja, Róth Antal csapatától hiába várja a csodát. A klubcsapataink a nemzetközi megmérettetésben immár hosszú idő óta könnyűnek bizonyulnak, marad tehát a messiás, akit Lothar Matthäusnak hívnak.
A német pedig tudja, hogy kell ebből a hisztériából tőkét kovácsolni. Ha kell, az utcára viszi a híveit, ha úgy ébred, fityiszt mutat az MLSZ elnökségének, de szemrebbenés nélkül kiosztja az újságíróknak is, ha olyat kérdeznek, ami neki nem tetszik.
A dolgok itt már korántsem egy mágusról szólnak, sokkal inkább arról, hogy van egy sportág, amely elvesztette a hitelét, nem bízik sem a tisztségviselőiben, sem a hazai szakembereiben senki. Más támaszt keresnek hát a hívek, és ezt, úgy látszik, meg is találták. A hangulat tehát az, hogy Lothar után az özönvíz... Minő szerencse, hogy az utolsó szava az volt: "A szívem a magyaroké." Igaz, nem sokon múlt, hogy a görögöké legyen.