Párosan szép az élet

A dánok a női kézilabdasportot nemzeti kincsnek nyilvánították. Igazuk van, sok örömöt okozott nekik - gyakran éppen a mi bánatunkra - ez a sportág.
Nem tudom, nem lehetne-e a magyar kajak-kenu sportot is hasonló kitüntetésben részesíteni idehaza? Mert azért ritka alkalom, amikor a magyar sportbarát vagy a helyszínen ugrik egy hátast, miként azt Beé apuka tette, a Jarun-tóba, vagy a televízió előtt elnyúlva pukkantgatja szaporán a söröket egy-egy aranyérem után. Persze hivatalos "kinyilvánítás" nélkül is nemzeti kincsként rajongjuk ezt a sportágat, és ha rajtunk, szurkolókon múlik, így is marad ez az idők végezetéig.
Pedig most, a 34. sík vízi kajak-kenu világbajnokság után lenne okunk a fanyalgásra. Nem elsősorban az eredmények miatt - bár világbajnoki arany 2003-ban, Gainesvillben tíz volt -, hanem azért, mert azok, akik a nemzetközi szövetségben kényszeresen újítani akarnak, majdhogynem élvezhetetlenné tették a versenyt ezzel a "hadarós" lebonyolítással. A kajak-kenu sportág mind a versenyzők, mind pedig a nézők számára nagyszerű program. Ücsörögni a vízparton, egy-egy könnyet elmorzsolni az eredményhirdetés alatt, a tévéközvetítés során pedig legalább arra lehetőséget adni, hogy a szpíker felsorolja, kik is tolatnak oda a startgéphez... Hát erre most nem volt mód, peregtek a számok egymásba torlódva, és akkor még arról nem is szóltunk, hogy minket, magyarokat ez az új módi aranyérmekkel rövidített meg. Kovács Kati és Janics Natasa külön-külön is legjobbak a világon, ám ezt éppen a szűkre szabott idő miatt nem bizonyíthatták be.
Most, hogy így "kirajongtam magam", belegondolok, mit szólnék ahhoz, ha a résztvevő 78 ország sikertelenebb felében lapátolna egy-két versenyzőnk, és napokat kellene várni arra, hogy egyetlen futam erejéig feltűnjenek? Alighanem akkor a gyorsabb lebonyolítás mellett érvelnék, de hát, hál' istennek, mi úgy nézzük a kajak-kenu versenyeket, mint az amerikaiak az atlétikai közvetítéseket vagy az ausztrálok az úszóösszecsapásokat. Milyen is volt számunkra ez a Zágráb melletti világverseny? Volt jobb - és biztos, hogy lesz is jobb. A versenyzőink hat arany-, három ezüst- és három bronzérmet lapátoltak össze, ami más sportágakban eufóriát okozna, mi azonban alaposan el vagyunk kényeztetve, így mindenképp el kell mondani, hogy az aranyak felét a Kovács-Janics kettős kovácsolta. Aranyat nyert 1000 méteren a női kajak négyes, aztán a férfiaknál is sikert hoztak a csapathajók: a Kökény Roland, Kucsera Gábor páros 31 év után szerzett magyar aranyat kajak 1000 méteren, valamint nyert a kajak négyes 200 méteren. Voltak persze látványos kudarcok is: nagy csalódást okozott a férfi kajak négyes mind ötszázon, mind ezer méteren. Én azért a Kammerer, Storcz, Vereckei, Horváth kvartettről nem felejteném el, milyen mélyről indultak neki az olimpiai felkészülésnek, és milyen magasra jutottak. Most szétválnak, ám az olimpiai aranyérmet már senki nem veheti el tőlük... Meglepő volt Kucsera Gábor nyilatkozata is a Kökény Rolanddal szerzett nagyszerű győzelme után: azt mondta az ifjú tehetség, hogy a jövőben nem indul más-más párral ötszázon és ezren. Ezúttal ugyanis a rövidebb távon Kammererrel, a hosszabbon Kökénnyel ült egy hajóba. A hosszabbon nyert. A jövőben tehát kit választ állandó partnerének? Hát - nem Kökényt...
Olimpia utáni évet élünk, folynak a helyezkedések, párkeresések. Volt már ilyen a sportágban, ám a vezetők eddig mindig "le tudták vezényelni" az átalakulással járó feszültségeket. Reméljük, urai lesznek a helyzetnek most is. Mert azt ne felejtsék: sportközvéleményünk nemzeti kincsként félti a kajak-kenu sportot. Nélkülük az olimpián megnézhetnénk magunkat!