Ünnep a siralomházban

Valahogy úgy érezhetjük most magunkat, mint amilyen lelkiállapotban Böőr Zoltán volt augusztus 14-én, este fél kilenc tájban. Akkor rendezték a Puskás Ferenc Válogatott-Real Madrid gálamecscset: a korábbi debreceni középpályásnak már az felfoghatatlannak tűnt, hogy Zidane-nal, Beckhammel, Roberto Carlosszal játszik egy pályán, ám alig telt el néhány perc a találkozóból, amikor - éppen egy Zidane-megmozdulás után - vérző fejjel, hordággyal kellett levinni. Úgy agyonizzadtan, mezben, gatyában, sportszárban a stadionban várakozó mentőbe tették, és az orvos udvariasan, az előírásokat tökéletesen betartva valami ilyesmit kérdezett:
- Kedves labdarúgó úr, mielőtt visszaillesztjük helyére az arcát, lenne szíves ideadni a taj-kártyáját?
Böőr Zoltán nem szólt semmit, de biztosan felvetődött benne: itt mindenki megőrült?
Na ugyanezt érezhetjük most a magyar futballválogatott kiesése kapcsán. Merthogy az ország játékostul, kapitányostul, elnököstül, szurkolóstul ünnepel. Ünnepeljük, hogy végre van egy magyar válogatott, amely a jóval magasabban jegyzett svéd csapat ellen jól játszott, és, ad abszurdum, még helyzeteket is kidolgozott. Igaz, az örömtüzek kollektív gyújtása mellett elsikkad az az apró tény, hogy ugyanez a magyar válogatott két fordulóval a selejtezők zárása előtt már matematikai esélyét is elveszítette a világbajnoki részvételre. Ez néhány évtizede forradalmat, pár éve össznépi felháborodást váltott volna ki, ma viszont már vigadunk a siralomházban is, mert a lényeg, hogy van csapatunk, van kapitányunk, látunk megannyi pozitívumot a játékban, és különben sem lehet minden egyes világbajnokságra kijutni.
Az ország Lothar Matthäus csodálójává és feltétlen kiszolgálójává vált. Aki rosszat mond a szövetségi kapitányra, az kutya török vagy legalábbis labanc, hiszen Lothar Matthäus egy szent ember. Szent ember, mert hajlandó volt feladni jól jövedelmező belgrádi állását egy sehol sem jegyzett válogatott irányításáért, képes volt megtanulni a Himnuszt és a magyar játékosok neveit, illetve miatta már a "pozitív gondolkodás" kifejezés is az értelmező kéziszótár kötelezően bemagolandó címszava.
{p}
Van még két mérkőzés a vb-selejtezőkből, s már tét nélkül lehet tovább csiszolni az együttest. Hiszen közeleg az Európa-bajnoki nyitány, és nekünk a jövő őszre már olyan csapattal kell rendelkeznünk, hogy 2007-ben, az Eb-remények semmissé válása után azonnal megkezdhessük a felkészülést a következő világbajnoki selejtezősorozatra, természetesen Lothar Matthäusszal.
Kicsit azért félek, hogy ezt a szép jövőképet majd elcsúfítja egy-két baki. Mert szörnyű belátni, de már a kapitány sem a régi, edződik a magyar viszonyokhoz. A franciák elleni barátságos meccs előtt például kijelentette, az eredmény különösebben nem fontos (az első félidőben a csapat is ennek szellemében futballozott, kész csoda, hogy megúsztuk két góllal), majd múlt szerdán, a svédekkel szemben játszott, konzekvensen sorsdöntőnek nevezett selejtező felvezetésében már egyszer sem hangoztatta, hogy még mindig rendületlenül hisz a válogatott vb-szereplésében. Ha így folytatja, legközelebb már csak a döntetlen reményében utazunk Brazíliába, és kishitűsége odáig fajulhat, hogy néhány év múlva a tisztes helytállás lesz a cél Andorra legjobbjai ellen. Márpedig ezt nem szabad engedni, hiszen így PR-szempontból jóval kevesebbet érnének Pellady Péter marketingmenedzser százszázalékos vb-szereplést ígérő, tört magyarsággal megfogalmazott sms-üzenetei is.
Márpedig a PR-nál most nincs fontosabb, hiszen a magyar válogatottat és Lothar Matthäust továbbra is el kell adni a szurkolóknak. A többséget ugyan már sikerült elvarázsolni, de még mindig vannak olyanok, akik nem hisznek Lotharban. Így hát az az izgágább és a győzelmekért meghalni képes magyar drukker, aki a tévé elé vagy a lelátóra ülve többet akar a szoros vereségeknél, a kudarcok sikerré történő magyarázásánál, a szezononkénti egy-két jó játéknál, tartsa csak magánál a taj-kártyát. A rendületlen mellébeszélést hallva egyszer nagy szüksége lehet rá.