Puskástól az ötödik kalapig

Generációk nőttek úgy fel, hogy a Puskás meg az Aranycsapat legendáriumát csak hírből, egyre halványulóan ismerik. Ők így már nem is értik, az idősebb szurkolók miért is ragaszkodnak már-már a megszállottak rajongásával és áhítatával ahhoz az ezerszer elátkozott, mára intézményes népbosszantássá silányodott játékhoz, ami a magyar foci. Hát csak azért - mondom ezt élő tanúként -, mert valamikor mesés szórakozás volt a mi futballunk. Mi több, maga volt a mese arról a proli fiúról, aki istenáldotta tehetségével megleckéztette a "fölényes, pöffeszkedő tőkésvilágot". A futball az ötvenes években, amikor arra a legnagyobb szükség volt, azt sugallta, hogy azért az ember a különleges adottságai meg a kitartása által sok mindent elérhet: kinyílhat előtte a világ, egzisztenciáját tiszti csillagokkal vagy legalábbis nyugdíjas vasutasállásokkal lehet mérni. Orkánkabát, nejloning, örökké használatos zsilettpenge nem álom többé annak, aki, teszem azt, varázslatosan dekázik egy levegővel telt bőrgolyóval. A futball tehát a remény egy sugara volt Rákosi országában.
Puskáséknak mindazonáltal szerencséjük is volt: a háború után a sebesült hősök helyett épkézláb fiatalok közül keresett magának bálványokat a közönség. Nemcsak megrendelésre kívántak tapsolni az emberek, de szabad elhatározásukból is szerettek volna tetszést nyilvánítani a rátermettség egy-egy kiugró teljesítménye láttán. A magyar sport valahogy átvészelte a háborút, így már a béke első napjaiban könnyű volt újjáéleszteni a sportéletet. Jöttek hát Puskásék, Grosicsék, Hidegkutiék, jött Londonban a 10, Helsinkiben a 16 olimpiai aranyérem. Jött reménykeltő életérzésnek a Papp Laci-ság, és ezzel azért minden mindjárt könnyebb volt... A kollégiumi hálószobákban éjfélig folyt a diskurzus arról, hogy "a mi Lacink" hogy ütötte le a dél-afrikai Van Schalkwykot az olimpián, vagy Öcsi miként ültette "hintába" Billy Wrightot a Wembleyben.
{p}
Legnevesebb sportolóink koruk hősei voltak. Puskás Öcsi privát zsenialitása abban rejlett, hogy később nagyszerűségét át tudta menteni egy másik országba, ami egy más világ is volt. Ő Spanyolországban is tudott "Pancho" lenni, a Real Madridban is koronás fővé vált. Amikor a közmegbecsülésnek örvendő labdarúgó, immár szakemberként, összegyűjtött annyi elismerést szerte a világban, melyből élete végéig urasan megélhetett volna, hazajött. Itthon is próbált hasznára lenni a futballunknak, aztán elérte a betegség. Mi pedig trükközünk itt körülötte: néha feldobjuk a nevét, amikor szükség van rá, máskor megalázó napi megalkuvásokra késztetjük hozzátartozóit.
Mi, magyarok nem tudjuk értékként kezelni kincseinket. Ha valaki fenemód tehetséges, az már szemet szúr. Itt van Albert Flóri; ha megemlítem a nevét, senkinek nem a "Császár" aranylabdája jut az eszébe, nem is a brazilok elleni liverpooli meccs az 1966-os világbajnokságon, mely után tízes osztályzatot kapott a nemzetközi sajtótól, és Brazíliába invitálták ellesni játékának titkát, hanem az, miként tette csípőre a kezét, ha éppen nem a lábára érkezett az átadás. Papp Lacinak élete végéig fájt, hogy nem futhatott be teljes karriert a profi bunyósok között, mivel nem engedte meg a politikai vezetés. Balczó Andrásból nem lett szövetségi kapitány öttusában, pedig volt idő, amikor szeretett volna használni imádott sportágának. A sor tetszés szerint folytatható.
Ezzel szemben a németeknél éveken át "fényezték" az aktív labdarúgástól visszavonult Beckenbauert, hogy majdan köztiszteletben álló sportvezető válhasson belőle. Sikerült, és ma már senkinek nem jut eszébe, hogy játékoskorában voltak gyengébb meccsei és kezdő sportvezetőként hebehurgya nyilatkozatai. Megható volt az is, amint az egész Argentína kitartó aggódással terelte vissza Maradonát az életbe. Győzött a közös akarat, és ma már a televízió képernyőjéről az egész országot szórakoztatja. Nurminak már életében szobra állt Finnországban, az egykori aranylabdás Georg Weaht pedig maholnap megválasztják elnöknek Libériában.
Mi az egyik leghíresebb magyart, Puskás Ferencet képtelenek vagyunk elesettségében méltóképpen támogatni. Pedig példa lehetne, minta a fiatalok számára. A magyar labdarúgás emblematikus alakjává tehettük volna őt is, miként az Aranycsapat többi tagját. Nem tettük, ott csücsülünk hát az "ötödik kalapban", és arra várunk, hogy valaki kihúzzon bennünket belőle. Talán egy német, esetleg egy holland. Pedig abba a sorvégi fejfedőbe a saját erőnkből jutottunk bele. Mégpedig az első kalapból, ahová annak idején még Puskásék rangsoroltak minket.