Tubás a legjavából

- Hogyan bírta?
- Huszonnyolc évesen még bírnia kell az embernek. De fárasztó volt, tagadhatatlan. Tíz nap alatt négy koncertet adtunk, s közben bejártuk a fél világot: London, Berlin, Moszkva, Peking. Ráadásul az első öt nap Londonban gyakorlással telt, hiszen sok zenész akkor találkozott életében először a társakkal. De megérte a fáradtságot, csodálatos közönség előtt léptünk fel mind a négy világvárosban.
- Mit kell tudni e világzenekarról?
- Még Sir George Solti, vagyis Solti György, a világhírű karmester alapította tíz évvel ezelőtt, hogy a muzsikával is kiálljon a béke mellett. Ám ő hamarosan meghalt, s egy időre elakadt az ügy. De aztán a tanítványa, Valerij Gergijev meg az egykori mester menedzsmentje feltámasztotta a gondolatot, és újból megszervezte a zenekart.
- Miképpen lehet bekerülni egy ilyen zenekarba? Ráadásul Nyíregyházáról, ami azért mégsem Salzburg, Bayreuth vagy Chicago?
- Nem kell lebecsülni a nyíregyházi zenészeket, a Szabó Dénes karnagy vezette Cantemus kórus például több nagy világverseny győztese. Szóval a nyár derekán megcsörrent a telefonom. Nézem, negyvenegyes körzet, hát ez meg mi lehet? London volt, Solti György volt menedzsere hívott, hogy tagja lehetek a világzenekarnak. Megszavazták a fúvósok.
- Ez ilyen egyszerű?
- Inkább ilyen bonyolult. Van nekem egy jó barátom, Gene Pokorni, a chicagói szimfonikusoktól. Az igazat megvallva az első számú jelölt ő volt a tubás posztra, de nem vállalta. Túl fárasztónak találta a turnét, engem ajánlott hát. De ez még nem volt elég, hogy bekerülhessek, meg kellett szavazniuk a zenekar fúvósainak is.
- Hogyan reklámozták önöket? Hogy, mondjuk, első hegedűs: X. Y., Chicagói Szimfonikusok, kürt: A. B., Londoni Filharmonikusok..., tuba: Szentpáli Roland, Szabolcsi Szimfonikusok?
- Pontosan. Jöttek is a nagy, ismert zenekarok tagjai, s faggattak: ez valami új, gazdag olajhercegek szponzorálta zenekar? Mert ők még sose hallottak róla.
{p}
- Annak idején miért pont ezt a nehéz hangszert választotta? Miért nem a hegedűt vagy az oboát?
- Mert már túl öreg voltam a hegedűhöz. Tizenkét éves.
- Olyan későn támadt fel önben a zenei ösztön?
- Az is teljesen véletlenül. Az általános iskolában meghallottam egy gyönyörű dallamot, mint később megtudtam, egy Bach-menüettet, ami elmondhatatlan érzéseket keltett bennem. Hazamentem, elővettem a húszszor húsz centis játékharmonikámat, s lejátszottam a dallamot. Aztán bent az iskolában is, ahol kiderült, abszolút hallásom van. És itt eldőlt a sorsom. Beiratkoztam a nyíregyházi zeneiskolába, kaptam egy tubát, s azóta fújom.
- Mit szólnak ehhez a szomszédok? Mert a tuba, ha rendesen megfújják, felébreszti tán a halottat is.
- Otthon azért már ritkán gyakorolok. Munkahelyemen, a nyíregyházi művészeti szakközépiskolában meg a debreceni zeneművészeti főiskolán pedig normális dolog a hangzavar.
- Egyáltalán mit kell tudni a tubáról? Azon túl, hogy a katonazenekarok elengedhetetlen hangszere.
- Fiatal hangszer, százötven éves. Tulajdonképpen Wagner álmodta meg, a szaxofon rokona.
- A tubás a zenekarokban általában hátul ül, a reflektorok inkább a vonósokat világítják meg. Sohasem irigyelte őket?
- Dehogynem! Ha én elrontok valamit, észreveszi azonnal mindenki. A hegedűsök ronthatnak. Sokan vannak, a kutya se tudja, melyikük tévesztett.
- Mentorával, Gene Pokornival hogyan ismerkedett össze?
- Egy svájci hangversenyen hallott, a koncert után megkeresett. "Roli, én segítek neked mindenben, csak szólj idejében!", mondta. Persze csak pislogtam zavaromban, hiszen hogy jövök én húszévesen Nyíregyházáról a nagy Pokornihoz, végül kinyögtem nagy nehezen, hogy hangszer is kéne, hogy a sok utazás is drága; aztán elváltunk. Telt-múlt az idő, azt hittem, el is felejtett már rég, amikor jött egy levél Londonból, a Solti Alapítványtól. Benne ötezer-kétszáz font, több mint kétmillió forint. Beleszédültem, iszonyatosan nagy pénz volt az nekem.
- Akkor nyert már világversenyt?
- Az egyik legjobb évem volt a korábbi esztendő. Első hely a müncheni, a budapesti és a sydneyi tubaversenyeken, második egy nagy franciaországi vetélkedőn.
- A szülei megbocsátották már a nyolcadikos bizonyítványát?
- Meg, meg! De nem felejtik. Nem csoda, én sem. Hisz 2,7 volt az átlagom. Anyám zokogott, apám morgott, az iskolavezetés a fejét fogta; de aztán a tubával lassacskán meggyőztem őket.