Nem mese ez, gyermek

Nemrég egy gyermekotthonban jártam, ahol állami gondozottak töltik mindennapjaikat tanulással, sporttal. A futballpályán körbekaptak a srácok, amikor kiderült, hogy fociról érdeklődnék. Még annyi Zidane-t, Ronaldót, Figót, Beckhamet nem láttam, mint amennyiről a Real Madrid mezek árulkodtak. Amikor a gyerekeket a pályaválasztásról kérdeztem, kiderült, hogy természetesen valamennyi fiú profi focista akar lenni. Néhányan a német és a spanyol nyelvet is tanulják, de van, aki olaszból vesz leckéket. No és persze vég nélkül dekázgatnak a szabad idejükben, merthogy az igazi spíler az, aki a fülén is megállítja a labdát.

FiatalokPalágyi Béla2005. 11. 11. péntek2005. 11. 11.
Nem mese ez, gyermek

Hogy mit akarnak a focival elérni a lurkók? Természetesen sok, sőt még annál is több pénzt. Amiből aztán autó, ház, tengerparti nyaraló kerekedik. A sor kinek-kinek a fantáziája szerint folytatható... Az egyenleg könnyen felállítható volt: a sport az a tevékenység, amely pénzben mérhető, méghozzá font, dollár, euró egyenértékben. Ennél ez a nemes szenvedély nem több, de nem is kevesebb.  Hazafelé jövet, mint valami múltbéli vetítővásznon, megjelentek előttem emlékeim vibráló, töredezett fekete-fehér képei. Kopott kópia, szentigaz, vannak filmkockáin személyes élmények, ám olyan snittek is, melyeknek mások a főszereplői - de a történetek azért számos tanulságot szolgáltatnak a mának.
Itt van mindjárt Hasznos István vízilabdázó olimpiai bajnok - akinek emlékét egy mellszobor őrzi a szolnoki Damjanich uszodában -, ő mesélte, miként szerezte első bajnoki érmeit úszásban, a fővárosban. Vasutas-sportoló volt, miként számos világhíresség az ő idejében, az utazást könnyűszerrel megoldotta számukra az egyesület: egy Pestre induló szerelvényhez hálókocsit kapcsoltak, melyben a versenyzők kényelmesen elhelyezkedhettek. A Nyugati pályaudvaron kitolták a kocsit egy mellékvágányra, amely éjszaka szállásul is szolgált a sportolóknak. A lányok rezsón lecsót, paprikás krumplit főztek, aztán ki-ki elindult a maga "harcmezejére". Kazi Aranka elment országos rekordot futni 800 méteren a Népstadionba, Tóth Béla a Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi 4 × 100-as váltóval gyakorolta a botátadást mint tartalék, aztán este, amikor összegyűltek a "vagonban", ki-ki lelkesülten mesélte a napja történetét. Hogy mindezért mi volt a sportolóknak a fizetség? Nyugdíjas állás a vasútnál, hozzá szabadjegy, télen némi szénkedvezmény. Ezt az egzisztenciális biztonságot semmi pénzért nem adták volna fel a versenyzők.
A nagylelkű "szponzorálásból" még az is kijött, amit azóta sem sikerült elérni a szolnoki labdarúgásban: az a Szolnoki MÁV bejutott az NB I-be. Igaz, ez még 1938-ban történt, de a város futballja számára még mindig ez a mérce. A történetben pedig benne a sport minden diszkrét bája. Soroksárra, a sorsdöntő derbire nyolcszáz szurkoló érkezett a Tisza partjáról. A csapat a mérkőzés napján ült vonatra, érkezés után a helyi fogadóban ebédeltek, majd a szalmával felhintett különszobában pihentek. Mérkőzés közben - telefon híján - percenként indultak postagalambok Soroksárról Szolnokra, lábukon a meccs pillanatnyi állásával. A galambász udvarában az otthon maradottak kémlelték az eget, amikor pedig a csapat is megérkezett győztesen, NB I-esen, olyat még nem látott a világ, évtizedes haragot tartók békültek ki egymás nyakába borulva.
Ami ennél is fontosabb: megépült az ötezer nézőt befedő tetőszerkezet az állóhely fölé a Véső úton. Jómagam futballistaként ponyvás teherautóval jártam a környéket, a billegő szálkás padon vertük a blattot, a kor Edisonja pedig az volt, aki felszerelt egy zseblámpaégőt a fejünk fölé, így hazafelé is láttuk a lapokat.
Tudnak ilyesmikről a gyerekek ott a Zidane-mezben? Hallottak arról, hogy a sport valamikor elemi öröm forrása volt? A sikert pedig nem csak pénzzel mérték, hanem valami olyan jóleső érzéssel is, amitől a szív összeszorul? És tudják-e azok is, akik ma a kifordított zsebüket mutatják a sportnak? A kérdésekre a válasz megérne egy olimpiai aranyat.

Ezek is érdekelhetnek