Vittük a gitárt a gyümölcsösbe

- Hárman voltunk fiúk az évfolyamon - kezdi történetüket Lakner Tamás, az együttes alapító tagja. Vittük a gitárt a gyümölcsösbe, ahol inkább énekeltünk, mint dolgoztunk. Eleinte utolsók is lettünk a munkaverseny esti eredményhirdetésein.
Nem úgy a tábori Ki mit tud?-on! Azt a lelkes fiatalok megnyerték; mint ahogy valamivel később, 1983-ban az egyetemi vetélkedő országos nagytestvérén is győzelmet arattak. A sikeres kezdetet még sikeresebb folytatás követte: megjelent első lemezük, ismertek lettek, televíziós felvételek és hazai fellépések sora következett. Muzsikáltak színházban, bábszínházban, filmeken, és bejárták a világot Kubától Finnországon át az olaszok, franciák, németek, osztrákok és lengyelek földjéig.
Akár a misszionáriusokat, őket is küldetéstudat vezérli: a magyar irodalom, költészet népszerűsítése a zenén keresztül. Előadásukban klasszikusaink, köztük József Attila, Babits Mihály, Petőfi Sándor versei kelnek életre. Legutóbb Nagy Bandó András gyermekverseit zenésítették meg.
- Szeretnénk, ha a zenénken keresztül minél szélesebb réteghez eljutnának ezek az alkotások. Rengeteg visszajelzést, levelet, gyerekrajzot kapunk. Múltkor egy nagykanizsai fiú írta, hogy a koncertünkön olyan közvetlen zenei élményben részesült, mint még soha, ott értette meg a versek értelmét. Az egymás iránti nagy tolerancia és a zene szeretete mellett ezért tudjuk már több mint három évtizede csinálni.
{p}
A hetvenes évek elején indult együttes körül hosszú pályafutása során megváltozott a világ. A rendszerváltozással nemcsak hogy könnyebb lett a lemezkiadás, az érdeklődők összetétele is módosult. A sokáig a törzsközönséget alkotó egyetemi bázis szertefoszlott, az ott tanító alapító szerint az egyetemisták sokkal kevésbé igénylik az intellektuális időtöltést, nincs szükségük a zenéjükre, elsodorta őket a médiaőrület. Derűre ad okot azonban, hogy sok középiskolába hívják őket, és a gyerekeké is kitartó közönség. Olyat is tapasztalnak, hogy a valamikori, hűséges gyermekhallgatóság a koncertekre ma már a saját csemetéivel érkezik.
A zenekarok között ritkaságszámba menő, három évtizedes múlt persze nem azt jelenti, hogy nincsenek a tagok között alkalmanként viták. Kizárólag szakmaiak. Mind a négyen írnak ugyanis dalokat, de semmi nem kerülhet színpadra, amíg valamennyien nem találják tökéletesnek. Ez pedig nem egyszerű feladat. Van, hogy azonnal sikerül, de akadt olyan vers is, amellyel csak hatévnyi próbálkozás után boldogultak.
A Szélkiáltó tagjai között abban sem volt mindig egyetértés, hogy maradjanak-e vidéken, vagy telepedjenek a fővárosba. Sokszor hívták őket és érveltek, mekkora hátrány a vidék, ők azonban nem csomagoltak.
- Így megőrizhettük a vidéki életformát, ami a zenénken is érződik: nem vált iparossá. Budapesten biztos, hogy több feladat lenne, de akkor muszájból kellene írni a dalokat. Most nem vagyunk rákényszerítve semmire, akkor alkotunk, amikor kedvünk tartja. Talán így a repertoárunk nem olyan széles, mint lehetne, de az ezres nagyságrendű választékból azért végig tudnánk zenélni egyhuzamban öt-hat órát.
Egyvalamit találhatunk csupán, amihez az együttes szerencsére nem maradt hű: a nevét. A József Attila-versben is szereplő szélkiáltó madár ugyanis a néphiedelemben csak akkor szólal meg, ha baj van. A pécsi szélkiáltók azonban folyamatosan énekelnek, méghozzá olyan, örök emberi értéket rejtő, kevésbé veszélyes értékekről, mint a szerelem, a boldogság és a béke.

Kik ők?
Az 1974-ben alakult Szélkiáltó tagjai: Lakner Tamás, Keresztény Béla, Fenyvesi Béla, Rozs Tamás. Az együttes pályafutása során több hivatalos elismerésben részesült: 1999-ben Pécs város Pro Communitate Díját, 2000-ben művészeti, kultúraközvetítői és népművelő tevékenységük elismeréseként Kígyós Sándor-díjat, valamint 2004-ben a kulturális minisztertől az amatőr együttesek legnagyobb elismerését, a Csokonai-díjat vehette át.