Bravúr lenne a kiesés

Mi több, nem csupán a régi barátnak számító országokból érkeztek cseh, szlovák és lengyel kosarasok Oroszhonba, hanem olyan nációt képviselő játékosok is, akiket korábban még alighanem kémkedés és kapitalista forradalmi agitáció gyanújával poloskázott volna be a KGB. Lássuk csak, kikről is van szó: Sauret-Gillespie, Griffith, Whalen, Lawson, Lesdema, Wauters - cseppet sem oroszos hangzású vezetéknevek...
Merthogy az amerikai kosaraslányok megérkeztek Oroszországba - de ott vannak a lengyel, a cseh, a német, a spanyol és természetesen a magyar bajnokságban is. Ott vannak már mindenhol: az egyikük jobb, a másik rosszabb, némelyik az edzésen zsákol, a szürkébbje csak rutinszerűen dobálja a triplákat, de egyvalamiben mindenhol egyformák: mivel amerikaiak, elvárják, hogy sztárnak tekintsék őket. Nem rosszindulatból vagy fellengzősségből, csupán mert úgy érzik, hogy ha az orosz (cseh, lengyel, spanyol, magyar) fiatal helyett éppen ők kellenek az edzőnek, akkor tudhatnak valamit. Tudnak is: Európába csempészték az NBA női megfelelőjét, a WNBA-t.
Igaz, ez a WNBA feleannyit sem ér, mint a férfiak sorozata, bár ha akad ott is egy jóféle sztrájk, akkor az Egyesült Államok legjobb kosarashölgyei azért átruccannak hozzánk néhány mérkőzésre. Szó szerint néhány mérkőzésre, elvégre előfordult már Magyarországon is, hogy az egyik fél a bajnoki döntő küszöbén igazolt egy külhoni sztárt (így legalább az albérletet csak két és fél hétre kellett fizetni...). Persze a legjobb amerikaiak azért nem ide jönnek, hanem a jóval piacképesebb francia, olasz vagy akár orosz csapatokhoz. Jekatyerinburgban játszik például az olimpiai bajnok Yolanda Griffith és az olimpiai ezüstérmes (nem amerikai, hanem ausztrál) Suzy Batkovic, akik egymaguk keresnek annyit, mint a Pécs éves büdzséje. És a Jekatyerinburg csak a második számú orosz csapatnak számít, hiszen a Szamarát sokkal előbbre taksálják - erre a tavalyi klubvilágbajnoki cím nem is olyan rossz ajánlólevél.
{p}
Szóval míg a partiképesebb helyeken az ászok villognak, nekünk be kell érnünk a második eresztéssel. A soproni Nikki Teasley vagy a pécsi Vickie Jonhson nem rossz kosaras, ám természetesen fényévekre vannak a legjobbaktól. Igaz, ez a keresetükön is meglátszik: az elmúlt évtizedben mind a női, mind a férfi kosárlabdában megsokszorozódtak a bérek, a csúcsfizetések pedig már a legjobb labdarúgókéival vetekednek. Dávid Kornél, Gulyás Róbert, netán Iványi Dalma képviselte itthon azt a szintet, amelyet anyagilag is megbecsültek, rajtuk kívül elsősorban az amerikai légiósok keresnek sok (mármint magyar tárcához mérve sok) pénzt. Griffith és Batkovic azért más kategória. A kluboknak megéri őket fizetni, a nagy amerikanizálódásban talán a szurkolók is sírógörcsöt kapnának, ha egyetlen fekete bőrű hölgy nélkül látnák kedvenc csapatukat. Más kérdés, hogy az edzők helyzete nem könnyű: a piacra szánt játékosok tekintélyes részét ugyanis legfeljebb videóról láthatják kosárlabdázni. (Egyszer én is láttam egy ilyen referenciamunkát futballban, a Vasasnak egy brazil gyerek akarta magát eladni: a felvételek egy poros grundon készültek, ahol éppen a Kövérek-Soványak derbi mehetett, és békebeli misszionáriusra emlékeztető emberünk egy biciklicsellel, egy kecses bedobással és a három kihagyott ziccert követő hangos óbégatással akarta bizonyítani, hogy helye van az élvonalban... Majdnem megvették.)
A Pécs és a Sopron mindenesetre nem választott olyan rosszul, bár Johnson éppen sérült, Teasley pedig képtelen szót érteni edzőnőjével. Mindkét magyar együttes jó eséllyel pályázik a továbblépésre az Euroligában; igaz, a kieséshez nagyon nagy balszerencse kellene, hiszen a 18 együttesből 16 folytathatja... A neheze persze csak később jön, a jól álló, veretlenségét éppen Szamarában elveszítő Pécs kis szerencsével ismét bejuthat a négyes döntőbe, de a visszafogottabb Sopronnak valószínűleg a következő kör lesz a végállomás. Bár jósolgatni ebben a sportágban nem érdemes: ki tudja, melyik csapat szerződtet arra az egy meccsre néhány olimpiai bajnokot?