Cseh Laci megint állta a szavát

Így, egyszerűen, kijelentő módban. Mindkét számban másfél másodpercet kellett javulnia, ami nem kevés, ám aki kételkedett volna benne, azt a verseny során meggyőzte: a rekordok valóban úgy dőltek meg, ahogyan azt Lacika és edzője, Túri György tervezte.
De vissza a megérkezéshez: a tágas portán fenyőfák, tuják strázsálnak a rangos ház mellett. Szóba is hoztam a családfőnél, hogy ilyen otthont képzelek el Európa "number one" úszójának, az idősebb Cseh László azonban egy kézmozdulattal jelezte, ehhez a témához még lesz mondanivalója. Először is azt a félreértést tisztázta, hogy a házat nem az élsportoló úszta össze, hanem minden, amit láttunk, az egy dolgos kereskedőcsalád életműve. Az úszásban ugyanis nincsenek komoly szponzorok: őket sem segíti isten igazából más, mint egy távközlési cég meg egy autóforgalmazó, amelyik egy Seat gépkocsit biztosított a versenyzőnek. Ígéretek vannak, aláírt papírok is röpködnek, de a pénz nem jön sem a támogatóktól, sem a szövetségtől. A hátországot tizenöt év óta a család jelenti, apu, anyu és a két nagyszülő. Egyre inkább el kell gondolkodni azon, hogy külföldi pénzdíjas versenyekre kell elutazni, ha egy úszó biztosítani akarja hosszú távra is az egzisztenciáját.
Laci rábólintott az atyai szavakra, szemmel láthatóan bízik az "öregben", aki a maga idejében szintén olimpiát járt és Csikánnyal, Borlóyval egy korszak nagy hátúszó egyéniségei voltak. Az idősebb Cseh úszott magyarként elsőnek egy percen belül a műfajában.
{p}
Szóba hoztam, hogy a "gyereket" amolyan példás, igazi jó fiúnak képzeli a világ, amire a szülők adták meg a magyarázatot. Náluk ugyanis mindig, mindenkinek dolgozni kellett, kinek a kertészetben, kinek az üzletben, és ebből nem maradt ki Laci sem. Volt, aki a főváros egyik végében árulta a paprikát, paradicsomot, miközben a másik a város túlsó szegletében kínálta a kardvirágot. Laci tehát ebben cseperedett fel, így számára nem ismeretlen a következetes, kemény munka.
Amikor felnőtt lett, keresték őt is külföldi egyetemek. Jóllehet egyszerűbb lett volna minden, ha igent mond, ő azonban maradt. A szülők sem engedték volna a szemük fényét, ami "egyetlen örömük, bánatuk".
Lacit kérdeztem, mi az a motiváció, ami hajtja őt a hajnali edzéseken faltól falig, aztán a versenyeken, az energia minden morzsáját elhasználva, hajszolja a célbaérésig? A szülőknek akar megfelelni? A versenyzőtársaknak? Netán az egész világnak? A dolog sokkal egyszerűbb: mindent magáért csinál, azért, hogy az edzés vagy a verseny végén elégedetten mászhasson ki a medencéből. Soha nem görcsöl azon, hogy mit fognak szólni, ha második, esetleg 128. lesz, ha ő úgy érzi, mindent megtett a sikerért.
A rövidpályás Eb már karnyújtásnyira volt, így Laci, emlékezve az athéni olimpiára, ahová törött lábbal érkezett, megkérte az édesapját, "taxizza" őt az uszodába és vissza, nehogy valami baleset érje a verseny előtt. Természetesen az atyai fuvarokra számíthatott, így amikor háromnegyed ötkor megcsörrent a hagyományos berregő óra, a kocsi előállt. Laci pedig beült, és egy perc múlva már aludt, mint a bunda, egészen az uszodáig.
Szóba jött a tanulás is, ahol úgy érzi, kicsit túlvállalta magát, amikor a műszaki egyetemen a mérnöki mellé az informatikai szakot is felvette. Az úszás "gályarabságában" kevés idő jut az előadásokra, így nehéz lesz majd helytállni a vizsgákon. Azért egy-egy világcsúcs nem rossz ajánlólevél talán a vizsgáztatóknak sem...
Búcsúzóul megkérdeztem az édesapát, aki versenyzőként két olimpián vett részt: mikor lenne maximálisan elégedett a fia eredménylistájával? A tekintetében volt némi méltatlankodás, mint akit már a kérdés is sért, mert a válasz annyira kézenfekvő: természetesen akkor, ha a fiú Pekingből olimpiai bajnokként térne haza! Ehhez pedig nem kell más, mint megszámlálhatatlanul sok leúszott kilométer, no meg némi hadiszerencse. Mert ami a legfontosabb, az isteni szikra Cseh Lacikában adva van!