Higgye el, igaz, Lajos bácsi!

Amikor megjelent bogárhátú kocsijával a főváros centrumában, a közlekedési rendőr minden irányból leállította a forgalmat, és Lajos bácsi bármerre elsőként fordulhatott.
Csapatával egy ízben egy távoli régióban szerepelt, ahol az ottani katonacsapat fanatikusai a meccs előtt mezítláb táncoltak parázson, így hangolták magukat a kellő hőfokú szurkolásra. A mester szerint a Fradi ultrái csak virágvasárnapi ministránsgyerekek lehettek volna az afrikai Honvéd "B"-középének vezérkolomposaihoz képest. Élükön a legnagyobb közjogi méltóság, a helyi katonai parancsnok állt, illetve ült a lelátón, s közben kisebb mozsárágyúnak beillő pisztoly agya kandikált ki oldalán a fatokból.
Ezen a találkozón esett meg az a szégyen, hogy a vendégcsapat már 3­1-re vezetett, hiába volt a helyi drukkerek mágikus őrjöngése, úgy látszott, elúszik a meccs. A bíró szaporán pislogott az órájára, így mindenki lemondott már a hazaiak közül a pontszerzésről, csak a katonai potentát nem! Előkapta a pisztolyát és a levegőbe durrantott egyet, miközben a riadt bírónak egyértelmű kézmozdulattal jelezte, hogy "tovább!" A hazaiak nemsokára szépítettek, ami így már nem volt nehéz, hiszen a védők rendre a lelátóra pislogtak.
Közben letelt a 90 perc, ám a fővárosiak egygólos előnye még mindig kész tény volt. A pk. egyértelmű kézmozdulattal jelezte a folytatást, amit a játékvezető készséges fejbólintással nyugtázott. A századik perc táján járhatott az idő, amikor egy szöglet során egy vendég védő végre a saját kapujába bólintotta a fűzős focit, mire minden szem a katonai vezetőre szegeződött. Ő gondolkodott egy ideig, aztán komótosan kivette a méretes stukkert, majd hatalmas pukkanás jelezte, így már elégedett az eredménnyel! Kedves Lajos bácsi, ha élne és összefutnánk kedvenc városa főterén, egy hűvös teázóban, én is tudnék már hasonló történetet mesélni. Ön meg elmondaná nyilván, hogy az országban, ahol tevékenykedett, egy idő óta világszínvonalon művelik a focit. Amiben az Ön emléke is benne van.