Mobilozás a Kilimandzsárón

Ifjúkori emlékeink a Kilimandzsáróról vélhetően kimerültek abban, hogy Gregory Peck filmjét látva elcsodálkoztunk: jé, arrafelé is van hó; továbbá számtalan népi demokratikus változatban elolvashattuk Lumumba, Nyerere meg a többi fekete-afrikai vezető harcát, amint jól célzott nyilakkal védték meg az őserdőt a rájuk rontó kapitalista tankok ellen. Pedig a Kilimandzsáró ennél picit több: egész pontosan Afrika teteje. Aki az 5895 méter magas csúcsról körbenéz, az úgy érezheti, övé a kontinens. Nem csoda, hogy évente sok ezer ember igyekszik egy pillanatra Afrika urává válni.
A két fiú hősiesen elviselte, hogy a maláriagyanús térségbe indulás előtt az orvosok tűpárnának nézték a feneküket; majd mert délre, Moshiba akartak jutni, elindultak északra, Amszterdamba, és röpke félnapos repülés után meg is érkeztek a budapesti nulla fokból a tanzániai harmincba.
- Moshi a Kilimandzsáró lábánál fekszik, autóval vittek bennünket ezerkilencszáz méter magasba, onnan kezdődött a gyalogtúránk - mesélte történetüket Fuzik Zsolt. - Persze egyedül nem lehet megmászni a Kilimandzsárót, napi harminc dollárért két vezetőt kellett fogadnunk, és otthagytunk fejenként négyszáz dollárt azért, hogy beléphessünk a hegy területére. Akkortájt kevesen voltak a Kilimandzsárón, talán húsz emberrel találkoztunk az ötnapos túra folyamán. Nem láttunk kígyókat, nem láttunk oroszlánokat, mi több, a csúcsról sem integetett nekünk egy elefánt, vagyis a környezet nem sokban különbözött attól, amit itthon megszoktunk. Illetve dehogynem: az még hagyján, hogy csak az előre kijelölt helyen lehet sátorozni, de azon már nagyon meglepődtünk, hogy a hegy közepén is vécéként szolgáló tákolmányokkal találkoztunk. Bizony ott nem úgy van, hogy a szükséget szenvedő ember csak letolja a gatyáját, és berohan a rekettyésbe...
{p}
Németh János és Fuzik Zsolt első éjszakája nem sikerült valami kellemesre: az egyik pesti hipermarketben vásárolt sátor körülbelül annyi vizet fogott fel, mint egy szita, ráadásul a bivalyok bőgésével és a vezetők horkolásával is meg kellett küzdeniük. Másnap mégis jókedvűen mentek egyre följebb s följebb, bár a rövidgatyás túrának már vége szakadt.
- Egyre hidegebb lett, a csúcs közelében már mínusz 15 fok volt - folytatta Fuzik Zsolt. - Éjjel fél tizenkettőkor, sisaklámpák fényénél indultunk 4700 méter magasról, és reggel hét körül, már világosban értünk fel. Ez a szakasz már tényleg kínos volt: fájt a fejünk, kijött belőlünk minden, amit ettünk, megtapasztaltuk, milyen az a magashegyi betegség. Hát nem jó. Rengeteg vizet kellett volna innunk, ám eleve csak másfél litert vittünk magunkkal, olyan szörnyű íze volt. Vissza is akartam fordulni, ám a vezetők rábeszéltek, hogy már nincs olyan messze a cél.
A csúcs előtt Zsolt még felvette a tévében is látható, speciális kangoo-cipőt, amellyel az ember ugrálni tud, így némi csúsztatással elmesélheti, hogy ő kangoo-n szökdécselve mászta meg a Kilimandzsárót... Rövidesen felért Jani is, így a két magyar már nyugodtan fényképezkedhetett az Afrika tetejét jelző fatáblánál, továbbá sms-t küldhettek párjuknak, miután megdöbbenve konstatálták, hogy működnek a mobilok.
- Odafent nem lehet éjszakázni, így lefelé csaknem 24 órát gyalogoltunk, hogy végre alhassunk egyet, majd másnapra is maradt egy jó 22 kilométeres séta. Sikeresen átvészeltünk egy földrengést, amelynek központja a Viktória-tónál volt, de azért körülöttünk is megindult minden - említett még egy plusz kellemetlenséget Zsolt.
A két magyar srác ugyan épségben fel- és leért, ám vannak kevésbé szerencsés Kilimandzsáró-mászók is. A hegy meghódítása már sok-sok emberéletbe került, évtizede egy magyar hegymászó is a csúcs felé vezető úton hunyt el tüdőödémában. Németh János és Fuzik Zsolt persze gondolni sem akarnak ilyesmire, sőt újabb magasságokba vágynak. A következő cél az argentin Aconcagua lehet a maga 6960 méterével, majd jöhet a Himalája. A két amatőr rögvest leszögezi: szó sincs a Mount Everestről, beérik egy aprócska, 8400 méteres csúccsal is...