Huszáros jégvágta

Huszár Erika élvezhette a "hazai pálya" előnyét, hiszen a lelátón ott ült szinte az egész család: apu, anyu és a két nővére, Ágnes és Éva, akik szintén korcsolyáztak (igaz, görkorin). Bátyja, Attila, aki Angliában tanul, a jégen csúszkált, amikor még volt műjégpálya Berényben. Ott ült a nevelő edző is, Belovai József, aki Darázs Istvánnal jelenleg azon dolgozik, hogy minél hamarabb tető alá kerüljön a város sportcentruma a műjégpályával, ahol aztán akár a koreaiak és a kínaiak nyomába is szegődhetnek a jászsági gyerekek. Jászberényt máris Ice-berénynek becézik a rövidpályás gyorskorcsolya miatt, mi lesz ott, ha a csarnok is felépül!
Huszár Erikát az 1500-as döntőben csak két koreai és egy kínai sportoló előzte meg, így az olimpián ő volt ebben a számban a legjobb európai. Ment volna boldogan a szülőkhöz a verseny után, ám a doppingvizsgálat miatt nem hagyhatta el a pálya térségét, így hát a stadionon kívül borultak egymás nyakába. Nagy volt a családi boldogság, örült Belovai József is, ám ő az elpuskázott 500-as verseny miatt bosszankodott. A sprint volt Erika legerősebb száma, csakhogy a rajtot elrontotta, így odalett az esély. A gyorsaság átragadt a családra is: Torinóig két napig tartott az út, hazafelé azonban egy szuszra tették meg az 1400 kilométert.
A bobosok aranyos fiúk, kiváló sportemberek valamennyien - de nyáron. A sízők talán maguk sem hitték, hogy ennyire jók az ellenfelek, nem véletlen, hogy az olimpia után néhányan abba is hagyják a versenyzést. A húszesztendős Gyenesei Leila, aki pedig az észtek Tartu környéki központjában edzett, ájultan esett be - az utolsók között - a célba. Egyszóval mi, magyarok eljátszottuk Torinóban az "alföldi embert". Vagy mi voltunk "Eddy, a sas". (Eddy Edwars brit öregúr a saját felelősségére "alászállt" a síugró sáncról 1988-ban, és ugyan az utolsó előtti is negyven méterrel túlrepülte, de azért szárnyalása máig is legenda.)
Pedig ma már nem elérhetetlen számunkra sem a téli sportok helyszíne. Hunyady Emesének 1986-ban még az osztrák állampolgárságot kellett felvennie ahhoz, hogy 1992-ben Albertville-ben, az olimpián megszerezze a "sógorok" első olimpiai érmét gyorskorcsolyázásban (3000 méteren egy bronzot), ma azonban ennél jóval egyszerűbb a helyzet. Tanulnak úszóink az Egyesült Államokban, dolgoznak bányászaink Spanyolországban, miért elképzelhetetlen az, hogy egy megszállott magyar alpesi versenyző pincér vagy recepciós legyen Innsbruckban, netán házi tanító Utah államban? Persze a fizetéséből nem futná edzőre, felszerelésre, ám a mindenkori sportvezetésnek el kellene döntenie végre, hogy uniós tagként Kenyával és Líbiával "brusztoljunk" az utolsó helyeken, belenyugodva, hogy nem vesznek komolyan minket, vagy pedig áldozunk a téli sportra is, és négy évszakosra alakítjuk át a naptárunkat.
A horvát Janica Kostelic négy olimpiai aranyat szerzett annak az országnak, ahová napozni járunk. Talán megmondaná, miként, és azt is elárulná, edző édesapjával hány éjszakát tölt lakókocsiban ott, ahol éppen hó van. De érdemes lenne térképen berajzolni a rövidpályás gyorskorcsolyázóink útvonalát is nyaranta, amikor elindulnak edzeni Érsekújvárra, Ausztriába, Szlovéniába és a jó ég tudja még, hová. Mert azért most, hogy a népszerűségük fényében lehet majd sütkérezni, könnyen feledésbe merülhet, milyen mostohán is bántunk ezzel a sikersportágunkkal! Világkupa-versenyt rendeztek Darázs Istvánék a Puskás stadion gyakorló jégpályáján. Kínaiak, kanadaiak, koreaiak álltak rajthoz - egy jobb kiadású sufniban. Pedig ha "eladták" volna azt a versenyt, befért volna a kihasználatlan Papp László aréna fedele alá is. Csak hát ki tudta, hogy ezek majd egyszer Torinóban... Miközben a magyar futballt ütjük-vágjuk, azért ne feledkezzünk majd meg arról sem, hogy az ősz után milyen évszak következik. És a világ nagyobbik fele ilyenkor is sportol. Példa rá Torino.
{p}
Cirkusz a jégen
Kényes téma, és igazán nincs szándékunkban megsérteni életüket a női jégkorong űzésére vagy szurkolására feltevő olvasóink önérzetét, de kissé elszomorító volt belepislantani a Svédország-Oroszország mérkőzésbe.
Ifjú hölgyek piros és sárga színű bálnáknak öltözve, kezükben egy méretes husánggal vonszolják magukat a jégen. Láthatóan nehezükre esik mindenféle keresztényi értékrendet felrúgva egymást a palánkra kenni, de mivel a bodicsek a sportág ugyanolyan kelléke, mint a pakk, hát jókora lendülettel csapódnak a plexihez, általában már csak akkor, amikor az odaszorítani kívánt ellen rég elkorcsolyázott. A csapatok között akkora különbségek vannak, hogy az orosz például tíz percen keresztül nem tudott kijönni a saját harmadából, aztán amikor ez mégis sikerült, a svéd szőkeség harmincméteres hátrányból indulva vert tizenötöt az idősödő Matrjoska babának tűnő keleti asszonyságra. Szegény pirosak a kapu előtt úgy kínálták feszt az ellenfélnek a korongot, mint mifelénk a pogácsát szokás, ám az a svédek képességeit is jól mutatja, hogy igen sokszor sikerült ziccerben elvéteni nemhogy a kaput, hanem a pakkot is.
Ha a fenti beszámolóból nem derült volna ki, különösebben nem tetszett a jégkorong női változata. Igaz, tíz éve az asszonyfocit is megmosolyogtuk, ma pedig már százezren tombolnak Amerikában Mia Hamm egyetlen szöglete miatt, vagyis csöppet sem kizárt, hogy újabb évtized múlva a nép Moszkvában Putyin-szobrokat dönt le, ha az orosz gyevocskák csak ezüstöt hoznak az olimpiáról, de most még igen komoly szenvedés árán lehet csak végignézni egy efféle minőségi hokieseményt. Mert szavunk sem lehetne, ha ezek a lányok-anyukák délutánonként az aerobikot és a pingpongot megunva korizással vagy jégkorongozással múlatnák az időt, de keményen harcoltak azért, hogy felkerülhessenek az olimpia műsorára, márpedig az rájuk és a NOB tagjaira nézve egyaránt kínos. Igaz, amikor ma már a cirkuszból ismert trampolin is olimpiai szám, ne lepődjünk meg semmin.
Én például elég jó vagyok mustár nélküli virslievésben. Lehet, hogy csak kampányolni kellene.