Nagyhatalomhoz méltatlan

Dánia, Szerbia-Montenegró és Izland legjobbjaival kerültünk egy csoportba, és ugyan hárman is tovább léphettek, ám a mieink kiestek, csupán a gejzírek országának válogatottját tudtuk legyűrni, ami kevés volt az üdvösséghez. Vereség Dániától (25-29), kudarc Szerbia-Montenegró ellenében (24-29), Izlanddal szemben a győzelem csak szépségtapasz.
Hogy mi volt a leszereplés oka, arról még sokat fognak elmélkedni a szakemberek. Szerintünk az, hogy hiányzott az együttesből az a Carlos Perez, aki nemcsak a nyolc-tíz gólját tette hozzá a győzelmekhez, hanem biztonságot is nyújtott a többieknek. Tudták a társak, hogy az ő biankó csekkje a gólokra bármikor beváltható, különösképpen, amikor baj van. Olyan volt ő a férfi "kórusban", mint Radulovics Bojana a női válogatottban. Ha "gáz" volt, képes volt egyedül kihúzni a kátyúból a szekeret. A hölgyek szerencséje, hogy Radulovics árnyékában eljutott a világszínvonalra Görbicz Anita, aki szintén olykor egyedül is döntésre viszi a meccset. A férfiaknál a Barcelona világsztárjára, Nagy Lászlóra hárult volna az a feladat, hogy pótolja Perezt, ám ez a hosszúra nyúlt fiúnak ezúttal nem sikerült. Voltak nagy pillanatai Gál Gyulának, Iváncsik Gergőnek, Buday Daninak, de valahogy mégsem állt össze a "zenekar". Hát igen, mert hiányzott a karmester...
Ha utólag elemezzük a meccseket, kiderül, hogy az elszállt győzelmekhez nem is hiányzott olyan sok. Itt vannak például a büntetők: mulatós katonatisztként szórtuk el a biztos gólokat, Császár egymaga négyet is hibázott. Pedig a hetest belőni - szerény iparosmunka. Az izlandi Gudjonssen egyetlenegyet sem hibázott ellenünk, miközben a dobások széles skáláját zongorázta végig. Ja, hogy naponta órákon át gyakorol? Ház ez a titka a fene nagy biztonságának!
Ami az összeállítást illeti, az első két meccsen nem kellett volna mindenáron Fazekas szereplését erőltetni a kapuban, Szente, de különösen Mikler meggyőzőbb volt a Bundesliga sztárjánál. Hogy a "porta" mennyire fontos, azt a negyven százalék fölötti hatékonysággal őrködő dán Kasper Hvidt meg Sterbik Árpád bizonyította. A technikai repertoárok közül ezúttal nem éltünk egy nagyon hatékonnyal: az Eb-re való kijutás során találkozott a csapatunk Békéscsabán Macedóniával, és fölényesen győzött azzal a stratégiával, hogy a társak rendre indították a világ egyik leggyorsabb szélsőjét, Iváncsik Gergőt. Ő a szélről tíznél több gólt dobott, ami elég is volt a sikerhez. Ezúttal ritkán használtuk ki a szélső rakétagyorsaságát, pedig látszott, belül nem sok babér terem a falban őrlődőknek.
Kicsit szomorkás a kézilabdahívek hangulata, ami érthető, ám temetni azért nem kell a férfi szakágat. A junior világbajnokságon fiataljaink bronzérmesek voltak, közülük máris néhányan a felnőttgárdát erősítették, így az idő nekünk dolgozik. A szimpatikus Skaliczki László minden felelősséget magára vállalt, pedig szakértelmét senki nem kérdőjelezte meg. Mi több, Sinka László, a szövetség elnöke közölte, nincs szövetségikapitány-válság.
Azért ne hagyjuk szó nélkül a dán virtust: hagyján, hogy megvertek bennünket a nyitó meccsen vagy hogy a Slagersee női csapata elporolta a Dunaferrt, ám az mégsem volt szép tőlük, hogy döntetlent játszottak Izlanddal, így a két északi csapat kézen fogva masírozott a középdöntőbe, miközben mi csomagolhattunk.
A Nemzeti Színház talán levehetné egy időre a műsoráról a Hamletet...