Vancouverben is ott leszünk?

Jó néhány éve belőlünk, magyarokból élnek az osztrák sípályák oktatói, vendéglátói. Egy-egy hét végén úgy sorjázunk az Alpokba a tetőre kötözött sílécekkel, mint annak idején hazafelé a Gorenje hűtőszekrényekkel tettük. Miután a családi autókban gyerekek is ülnek, talán ott van közöttük a mi Bode Millerünk vagy Janica Kostelicünk, ki tudja? Beérhet a jégkorongozók szívós munkája, s reménykedhetünk, hogy a műkorcsolyázók kifognak végre a gravitáción. Jászberényben felépül a műjégpálya, és a "magyar narancsunk", a rövidpályás gyorskorcsolya még ízletesebb és zamatosabb lesz. Egyszóval egy olimpiai zárás - négyévnyi reménykedést hoz. Molnár Zoltán, a MOB igazgatója azt nyilatkozta: "Tudomásul kell venni, hogy a téli játékok nem rólunk szólnak..." A szurkoló attól szurkoló, hogy nem hajlandó tudomásul venni!

Hokicsillaghullás
A torinói téli olimpiának számos meglepetése volt, ám számomra a legvaskosabbnak az amerikai és a kanadai jégkorongozók szereplése számított. Jöttek az Óperenciás-tengeren túlról a sportág mesehősei, akiknek nevét csak imájukban merik emlegetni itt, Európában, aztán az NHL-csillagok elkezdtek botladozni a jégen. Ez még csak a kezdet - mondtuk megbocsátóan, nyilván ízlik nekik az olasz vörösbor. Hanem aztán, amikor az egyenes kieséses rendszerben is kikaptak európai ellenfeleiktől - a kanadaiak az oroszoktól, az amerikaiak a finnektől -, ezt már nem lehetett a chiantira fogni. Hát akkor mire? Alighanem fura érzés volt, amikor a kanadaiak és a "Team USA" csapatának tagjai szemben találták magukat klubtársaikkal. Azokkal az orosz, finn, cseh, svéd és szlovák korongozókkal, akikkel együtt hajszolják a pakkot országuk bajnokságában. Ami azért a tengerentúlon az operája a jégkorong mufajának. Egy Stanley Kupa-győzelmet bármelyik NHL-sztár nem cserélne el egy olimpiai elsőségért. Mert abban van a pénz, az egzisztencia, ott koronáznak királyt, és a hangulat ott emelgeti a stadion tetejét.
{p}
Itt, a vén Európában immár hagyományosan két ködbe vesző csúcsa van az érvényesülésnek: a sportban az olimpiai bajnoki cím, a tudományban és egyéb okosságban a Nobel-díj. Ebben növünk fel gyermekkorunk óta, és ha reális esély van egyikre vagy másikra, képesek vagyunk megfeszülni azért, hogy megszerezzük. A tengerentúlon azért ez másként van. Itt volt a remek alpesi síző, Bode Miller példája: Salt Lake Cityben ezüstöket szerzett, a hívei most arra vártak, hogy Torinóból egy aranykollekcióval érkezik haza. Egy európai sportoló(nő) halálra váltan várta volna a rajtot. Miller a verseny előtt vidáman italozott egy társaság kellős közepén, aztán úgy zúgott alá a lejtőn, akár a fergeteg. A fergeteg néha tévedni is szokott, így lett ez Bodye-val is, kockáztatott, nem is keveset, és nem jött be! A magyarázat? "Ha nem találok örömet abban, ahogy versenyzek, akkor mi értelme az egésznek?" A hódeszkás amerikai kislány ugyancsak arannyal fizetett egy bohém trükkért: Lindsay Jacobellis behozhatatlan előnnyel vezetett ellenfelei előtt, amikor - a közönségnek játszva - megfogta a hódeszkáját. Elesett, és mire feltápászkodott, a svájci Tanja Frieden elzúgott mellette - zsebében már az aranyéremmel.
De vissza a jégkoronghoz. A négyes döntőbe négy európai csapat került, mert a svédek, finnek, csehek és oroszok sokkalta jobban akarták a sikert. Csapatban is, de egyénenként is. Torinóban meccseztek - de Detroitnak, Vancouvernek játszottak. Belépőt akarnak az NHL-be azok, akiknek ez még nem sikerült, és biztos helyet a ligában azok, akik már benn vannak a "tojásban". Senki nem állítja azt, hogy a kanadaiak, egyesült államokbeliek nem akartak volna győzni. Akartak, de nem mindenáron. Annyira biztosan nem, mint a mi Sebestyén Julink. És lám, a másik véglet sem garancia a sikerre.
{p}
Jó kis jeges csusza
Engem nem szomorított el különösebben, hogy befejeződött a torinói olimpia, hiszen a jégkorongon, mármint annak férfi változatán kívül más nem érdekelt belőle. Mégis akadt még egy sportág, amely azért képes volt a tévé elé csábítani. Angolul curling a neve, magyarul meg csúszókorong (de utóbbit senki sem használja).
Előrebocsátom, a curlingről az égvilágon semmit nem tudok, ám valami vonzó lehet benne, hiszen a sportlap szerkesztőségének tizenöt tagja ugyanilyen tudatlansággal felvértezve üvöltözött a tévé előtt: "Sáncold le!"; "Lökd ki!" Nem tudtuk, kik játszanak, milyen tétért megy a meccs, hány kör van még hátra, és egyáltalán nem ismertük a szabályokat. De az efféle zavaró tényezőket kizárva sikerült csakis arra koncentrálnunk, hogy a piros kő menjen a sárga mögé vagy éppen a sárga dobja ki a házból a pirosat.
Huszonöt-, harminc-, negyvenévesen újra gyerekek lettünk. És rendkívüli módon élveztük. A hatodik nap pedig már be is vallottuk egymásnak: igen, nemcsak a szerkesztőségben néztük közösen, hanem otthon, délelőtt, külön-külön is. Spontán szurkolócsoportok is alakultak; persze nem sportszakmai szempontból, hanem azért, mert a norvégoknál több jó nő volt, mint a svájci csapatban, és a torna végére már többen boldogan újságolták, tudják, miért kőnek hívják a korongot.
Hogy ezt a gyerekes rajongást maga a curling nevű sportág, avagy csak az újdonság, a jópofaság varázsa hozta ki belőlünk, azóta sem tudom, de megfogadtam: négy év múlva, a vancouveri olimpiáig megnézem, konkrétan mit is jelent az, hogy "ház".