A népszerűség átka

Természetesen nálunk is - ám az első százba már aligha férünk be... A szovjet katonák által becsempészett röplabda az ötvenes esztendők nagy sikere, majd a kilencvenes évek röpke fellángolása után ismét visszasüllyedt a totális érdektelenségbe, már forradalmi változásnak számított, hogy a tévé öt év után közvetített egy röplabdameccset. Egy-egy bajnoki nézőszáma (családtagokkal, portásokkal, játékvezetőkkel együtt) messze alatta marad a száznak, ami azért a sportág igazi belterjességét jelzi. Igaz, nem jobb a helyzet a vízilabdában sem, ott is csak a rájátszás és a nemzetközi kupafellépés tudja megtölteni a lelátókat, ám paradox módon a pólót mégis minden magyar nemzeti ügynek tekinti, és a válogatott egy-egy veresége után akkora a felháborodás, mint amikor Bobby átmenetileg elhalálozott a Dallasban.
A röplabdával egészen más a helyzet: ha a kupacsapatok nyolcvan százaléka visszamondja a megmérettetést a nemzetközi porondon, vagy ha a válogatott pénzhiány miatt nem vesz részt az Eb-selejtezőkön, az már nem hír sem a tévék, sem az újságok számára. Erős a gyanú például, hogy a két nagy kereskedelmi televízió csaknem egy évtizedes működése óta egyetlenegyszer sem hangzott el az a szó a sporthírekben, hogy röplabda. Érdektelen, vagyis szükségtelen, hangzik állandóan az ítélet.
Ami persze ebben a formában nem igaz. A röplabda igenis népszerű sportág (Olaszországban, Hollandiában csak a csarnokok befogadóképessége szab határt a nézőszámnak), ám nálunk valami nagyon el lehet szúrva, ha még a nyári holtidényt kitöltő strandröplabda-bajnokság sem érdekel senkit: nem kizárólag a szurkolókról van szó, hiszen a férfitársadalom többsége szívesen üldögél a vízparton kerek labdákat (és még kerekebb fenekeket) bámulva, ám ma már a játékosokat sem vonzza. Az alighanem felülmúlhatatlan rekord az volt, amikor el kellett halasztani az egész versenyt, mivel egyetlenegy női páros nevezett...
Az érdeklődés hiányára előszeretettel szoktuk a túlzott Budapest-centrikusságot felhozni, ami a férfiaknál nem nagyon állja meg a helyét: fővárosi csapat szinte nincs is, ám hiába volt Kaposvárott, Kecskeméten, Dunaújvárosban magyar szinten minőségi a röplabda, nem tudott versenybe szállni a sokkal nagyobb tömegeket megmozgató kézi- vagy kosárlabdával (egyedül Kazincbarcikán nincs alternatíva, ott az aranycsatákra általában meg is telik a csarnok). A nőknél még rosszabb a helyzet, a nagyvárosok, Eger, Tatabánya és Nyíregyháza háttérbe szorulásával eltűnt az a néhány száz szurkoló is a lelátókról. Az idei évre például maradt a fővárosi uralom: a BSE játszotta a döntőt a Vasassal. Hogy azért Pesten is érdeklődhetnek az emberek a sportág iránt, azt az első Folyondár utcai meccs nézőszámából szűrhetjük le: a több mint ezer Vasas-drukker kifogástalan hangulatot teremtett - ám ez az a kivétel, ami erősíti a szabályt. A sportág magyarországi megítélésére jellemző történet mégis inkább az egyik, a BSE pályaválasztásával lezajlott mérkőzésről datálódik, amikor a bírók sípolását és a kisszámú közönség dobolását megunva egy középkorú asszonyság sétált a pálya közepére. Megállította a játékot, majd szúrós szemekkel körbenézett, mondván, ő itt lakik a szomszédban, és már nagyon idegesíti a hangzavar, úgyhogy lennének szívesek azonnal befejezni ezt az egész hajcihőt...
Hát ez az a röplabda nevű sportág, amely a legnépszerűbb a világon.