Tartson ki, grófkisasszony!

A huszonöt éves, hirtelen felkapott írónő a budapesti Parlament Cafét jelölte meg találkozásunk színhelyéül. Már messziről feltűnik, tele az asztala üdítőspoharakkal, kávéscsészékkel. Ő maga egyszerre két mobiltelefont bűvöl. Ahogy üdvözlésemre feláll, rögtön megállapítom magamban: riportalanyom az aktuális szépségideálnak megfelelő testformákat mutat. Nőiesen puha, mégis határozott kézfogása van. Mire elengedjük egymás kezét, már biztosan érzem: borosjenői és szegedi gróf Tisza Kata az a nagyon ritka, boszorkányos típus, aki egy perc alatt képes átalakítani a levegőmolekulák kötésrendjét, ezáltal vagy ózondússá teszi a férfi körül a levegőt, vagy éppen ellenkezőleg, fulladozásra készteti a pasast. Tekintet-fogvatartó, enciánkék szemeit jobb kerülni, hacsak nem az a cél, hogy az ember kalandvágyból elmerüljön bennük, akár egy-egy titokzatosan mély tengerszemben.
- Az imént mentek el az újságírók, a Reváns című kötetemről készítettek velem interjúkat - mondja pörgősen, de semmi dicsekvés nincs a hangjában.
- Én inkább a családjáról kérdezném, például, hogy mit mesélt önnek az édesapja a rejtélyes Tisza-gyilkosságról, amit 1918 októberében követtek el István gróf, a volt miniszterelnök ellen.
- Nem avatott be senki, sem engem, sem Kálmán bátyámat a famíliánk, illetve a történelem fájdalmas kulisszatitkaiba. Tudja, a kommunista Romániában túlságosan sokat bántották apámat és a nagyszüleimet, pusztán azért, mert Tiszának születtek. Ebből az következett, hogy minket, gyerekeket meg akartak kímélni, óvni mindentől, ami miatt magunk is támadásoknak lehettünk volna kitéve. Apám, anyám jobbnak látta, ha bizonyos kérdésekről egyáltalán nem beszélnek. Különben pedig a családi információk átadása, átvétele már az apám esetében is nehézségekbe ütközött, elvégre ő intézetben nőtt fel.
- Hogyhogy?
- Nagyszüleimet 1949-ben elhurcolták a Nagyvárad közeli Csegődről, ahol egykor az egyik Tisza-birtok feküdt. Az apámmal várandós nagyanyámat egy szál hálóingben vitték el. Kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Nagyapámat bebörtönözték. Végül apámat állami gondozásba vették, és ez ellen a család nemigen tehetett semmit. De mégsem bírtak megnyomorítani bennünket annyira, hogy a lelki nemességünket ne tudtuk volna megőrizni. Engem is úgy neveltek Marosvásárhelyen a szüleim, hogy a nevem erkölcsi tisztaságra és nemzeti kiállásra kötelez, a történelmi Magyarországnak két jelentős miniszterelnököt adott a famíliánk, ükapámat, Tisza Kálmánt és a tragikus sorsú István grófot. Az üldöztetések engem már nem érintettek. Igaz, öt-nyolc éves kislányként még a saját szememmel láttam, amikor román titkosrendőrök meg-megjelentek a lakásunkban, és magukkal vitték apámat. Rossz volt, nem értettem, miért bántják, zaklatják.
Kata egy rövid merengésnyi szünetet tart.
- Ha már Csegődöt említette - kérdem -, véletlenül nem ott található az a fogyatékos gyerekeket gondozó intézet, ahol embertelen körülmények között tartották a kisbetegeket, és ez nemzetközi felháborodást váltott ki?
- De bizony, Csegődön van az intézet, éppen a mi volt kastélyunkban. Mellesleg a kastélyt apám hosszú évek óta próbálja visszaszerezni a román államtól, mert erre megvolna a jogi lehetőség. Csakhogy a gyakorlatban számos akadályt gördítenek a visszavétel elé.
- Ön mióta él Magyarországon?
- Hetedik éve, azaz tizennyolc éves korom óta.
Mindketten belekortyolunk a kávénkba, amit időközben kihozott a pincér. Kata lendületesen folytatja:
- Meglehetősen furcsa, hét esztendő nem elég arra, hogy megkapjam a magyar állampolgárságot. Pedig ez idő alatt végig dolgoztam, bölcsészdiplomát szereztem az ELTE-n, megjelent két könyvem, jelenleg reggeli magazinműsort vezetek az egyik kereskedelmi rádióban. Vajon mivel kellene még bizonyítanom, hogy magyar vagyok, és méltó az állampolgárságra?
Kiül az arcára a sértettség, de hamar túl van rajta, mert akad valami közérdekű mondandója:
- Amikor átjöttem, megütköztem azon, mennyire nincs képben a magyarországi átlagember Trianont illetően, mennyire nem ismeri Erdélyt, és az arisztokráciáról sincs fogalma. Pedig többnyire értelmiségi körökben mozogtam. Néhányan úgy tekintettek rám, mint valami csodabogárra: mert ha külföldről jöttem, hogyan beszélhetek ilyen jól magyarul, ha meg grófkisasszony vagyok, akkor biztosan palotában nőttem fel. Vagyis sejtelmük sem volt a kisebbségi létről, az osztályüldözésről, a kommunizmus lényegéről.
{p}
- Mit ért lelki nemességen?
- Hogy mi értendő rajta, azt tizenhat évesen fogtam fel, amikor egy közismert magyar főnemes családnál tartózkodtam Nyugaton. Ők rokonságban állnak a Tiszákkal. Tény, hogy rám úgy néztek, mint szegény rokonra, kis híján cselédnek érezhettem magam. Idegeneknek például bébiszitterként mutattak be. Elképedtem rajta, hogy a nyugati magyar arisztokraták között milyen sok a sznob, felszínes ember. Egyebek mellett téma volt köreikben, hogy kinek van több nemesi előneve, miközben a gyerekeik már nem beszélnek magyarul. Mi több, még előfordulnak névházasságok is. Ezzel szemben apám úgy nevelte a gyerekeit, hogy igenis létezik mindenkor és mindenhol erkölcsi mérce, amihez kötelesek vagyunk szabni a cselekedeteinket. Bármennyire ellentmond ennek a világ, nekünk tisztelnünk kell az örök értékeket. Ilyenek: a becsület, haza, család, igazságosság, szeretet, szerelem, hit, hagyomány, kifinomultság. Azt az embert nevezem lelki nemesnek, aki vezérlő eszméjének, igazodási pontjának a felsorolt értékeket tartja.
- Ami a kifinomultságot illeti, kedves Kata, bizony tele van a könyve trágársággal...
- Apám kétségbeesett, anyám sírva fakadt, amikor először olvasták a kötetet. De aztán, a második nekirugaszkodás után rájöttek, hogy a könyvbéli meghökkentő szókimondás nem más, mint egyfajta tiltakozás a méltatlan élettel szemben, illetve a mindennapokból átemelt trágár nyelv brutális szembesítés a sokszor elfogadhatatlanságig silányult emberi kapcsolatainkkal, a hazugságainkkal, a tartalmatlanságainkkal.
- Az ön által kiállított bizonyítvány fokozottan igaz a média világára. S miért keveredett akkor bele, miért vállalt szerepet az újságírásban?
Az ifjú írónő változatlanul szavakész:
- Egyrészt nem tudtam, mibe keveredek bele, nyilván meg kellett tapasztalnom azt a légkört. Másrészt, miután ráébredtem, hol vagyok, mibe csúsztam bele óvatlanul, én akartam az lenni, aki bebizonyítja, igenis, úgy is lehet elérni eredményt, hogy semmiképp sem alkuszom meg, nem hagyom, hogy emberként megalázzanak. Vagyis semmiképp sem fogadok el szakmailag kecsegtető, de erkölcsileg méltatlan ajánlatot. Ezzel a dolgok nehezebbik végét fogtam meg, ám vállalom a küzdelmet. Tisza lány vagyok, kemény fából faragtak.
Az utolsó mondatával feldobja a labdát, talányosan elmosolyodom:
- Tiszafából faragták? Tudja, hogy az mérgező?
- Tudom - válaszolja, és ő is mosolyog, igaz, kényszeredetten, mert már számít rá, hogy lecsapom a labdát.
- Aki belekóstolhat magába, az utána betege lesz? - teszem fel a költői kérdést, és magamban felidézek számos pikáns jelenetet a hölgy könyvéből.
Ő láthatóan bosszankodik:
- Amiért egyes szám első személyben megfogalmaztam a kötetemben bizonyos sikamlós helyzeteket, attól még nem önéletrajzi regényt írtam. Kéretik ezt intelligensen figyelembe venni!
Zavarban van, s hogy fokozzam zavarát, megvallom, milyen előítélettel érkeztem a beszélgetésre.
- Azt képzeltem, egy üresfejű tyúkkal fogok itt találkozni, aki azért a maga módján számító is.
- Miért gondolt ilyet? - élesedik meg Kata hangja.
- Mert a maga grófi származásának hangsúlyos megjelenését a sajtóban nem tartottam véletlennek. Úgy spekuláltam: megsejtette, hogy az ilyesmi kelendő áru, megvillantotta hát, és hagyta, hogy bulvárosan ráharapjanak.
Ingerülten közbevág:
- Ne akarja, hogy megszámoljam, hányszor szabtam a velem készült interjú megjelenésének feltételül, hogy a grófkisasszonyság ne kapjon hangsúlyt, csak a saját teljesítményemmel foglalkozzanak, például, hogy amit leírtam a könyveimben az jó vagy rossz, minőség vagy vacak.
- Csakhogy most erősen megkövetem, Kata, mert tetszik, ahogy beszél, amit mond, hiszek a tisztaságra való törekvésében, már csak azért is, mert állításait mindvégig igazolta a testbeszédével, észlelhető érzelmeivel. Elfújta az előítéletemet, sőt százszázalékosan maga mellé állított... Mi is a családi jelmondatuk?
- Magyarra fordítva: "Kitartás."
Hát csak tartson ki a szép, ámbár meglehet, idealista eszméi mellett, kedves grófnő! Egyebek közt valami ilyesmiért érdemes élni.