Magányosan a tömegben

A huszonötödik Balaton-átúszást 2005-ben tartották volna, csakhogy akkor közbeszólt az időjárás, úgyhogy az idei lett a jubileumi.
- Tavaly is az utolsó pillanatban fújták le, még tegnap is szélviharral riogatott a rádió, úgyhogy frászban is voltunk a fiammal, kárba vész az idén is a sok ezer hossz, amit a hullámfürdőben egész évben lenyomtunk - mondja a Balaton közepén, a Révfülöpre tartó kompon János, az őszes hajú, negyvenes-forma pécsi vegyész. Több századmagunkkal egy szál fürdőgatyában (a hölgyek úszódresszben) álldogálunk a komp máskor gépjárműveknek fenntartott részén, és próbálunk árnyékot keresni a parancsnoki híd alatt a reggel kilenckor már lángpallossal támadó nap elől. János, aki a Baranya Megyei ÁNTSZ munkatársa, úgy saccolja, hogy mintegy két és fél órán át fogja majd tesztelni a Balaton vízminőségét, kamasz fiának két óra sem kell ehhez, pedig ő nem is vegyész.
- Jó lenne már a helyükben lenni - mutat a mellettem álló, ugyancsak fürdőruhás fiatal nő a tőlünk vagy másfél kilométernyire a vízben krallozó, melltempózó gyufafejnyi úszók irányába. - Eddig háromszor sikerült megtennem, de az idén nem nagyon volt időm gyakorolni - teszi hozzá a Budapestről érkezett, izmos hátú, bár kissé duci Éva, aki biztos benne, hogy simán veszi a Balaton nevű akadályt. Én tetemesebb súlyfelesleget cipelek magamon, de nemcsak emiatt nem vagyok annyira biztos magamban. Mindazonáltal nem vagyok egyedül, már ami a pocakos férfiakat illeti. Talán mindahányan azt reméljük, néhány kiló lemegy, amíg átküzdjük magunkat a túlsó partra. A kérdés persze: hogyan?
- Az úszásnemeket ne cserélgesd, és azt válaszd, ami a legjobban megy - mondta nekem még az első próbálkozáskor, 1999-ben szintén Révfülöp felé hajózva egy magas, kisportolt fiatalember, aki aztán, mint másnap megtudtam, nem egészen egy és negyedórával a legjobb időt repesztette akkor. Kuttor Csabának hívták, az idő tájt ő volt a legjobb magyar triatlonos.  Az első átúszáson még olyan voltam, mint egy önfeledt strandoló: nézelődtem, beszélgettem a vízben, ráadásul, olimpikon szaktanácsadómra fittyet hányva, hol gyorsban, hol mellben, hol meg háton úsztam. Így mulat egy kispályás amatőr. Ennek ellenére is sikerült Boglárra érnem. Mi több, sokkal jobb időt úsztam Tőkés László püspöknél; bár Dávid Ibolya akkori igazságügyi miniszter asszony rám vert vagy tíz percet. Egy évre rá a hajógyári diákszigetről autóztam le egyenesen, hogy egy szem alvás nélkül abszolváljam a távot. Három és fél kilométer után begörcsölt a lábam, és fel kellett kapaszkodnom egy vitorlásra. Izomlazító gyanánt Unicummal és Jägermaisterrel kúráltak, úgyhogy sehogy sem akaródzott vissza mászni a vízbe. Szeretteim hiába vártak a parton, azt gondolták már, hogy odavesztem. Ez persze a több száz vitorlás és motorcsónakos óvó tekintetétől kísérve majdnem lehetetlen, a Balaton-átúszások történetében balesetre még nem is volt példa. Ezért aztán most nem engedtem a hajókról integető szirének csábításának. Unicum ide, Jägermaister oda, megállás nélkül melltempóztam, mint egy japán kamikazéba oltott Bulvár Kund (ahogy Ficsku Pál barátom szokta volt önmagától idézni).  Szó se róla, volt olyan érzésem, ha még sokáig így folytatom, megsemmisítem magam. Detonátor dobogott a szívem helyén.
Az úszás ugyanúgy magányos műfaj, mint az írás, azzal a nagy különbséggel, hogy itt tömegben vagy egyedül. A békakoreográfiát órákon át monotonon ismételgetve (1615-ig számoltam, akkor elkezdtem magamban káromkodni) van rá idő, hogy az ember számot vessen az életével, fejben lejátsszon néhány sakkpartit, fölidézze az összes addigi nőjét (pasiját). Késztetést érezhet arra is, időmértékes verset írjon, például arról, hogyan is lehetett olyan hülye, hogy szabad akaratából gyötri magát a magyar tenger közepén. Az íráshoz vagy a keresztrejtvényfejtéshez képest a távúszás ráadásul felettébb unalmas embersport, aminek azért némileg ellentmond, hogy az idén is több mint 8200-an unatkoztunk együtt. Csak azért nem többen, mert mintegy másfél ezren az M7-es aktuális dugóiban rekedtek és lekésték a nevezési határidőt.
Amikor az utolsónak hitt kilométerhez érek, sehogy sem értem, ki az a barom, aki vassúlyokat akaszt a kezeimre és a lábaimra; szóval akkor én is szívesebben dunsztolódtam volna valahol Érd és Martonvásár között a hatvan Celsius-fokos kocsiban. Hiába, rendesebben fel kellett volna készülni. Azonnal megfogadom, hogy az előttünk álló telet majd uszodában töltöm, áttérek a gyorsra, mert hát a mell egy középkorú férfinak mégiscsak snassz. Tudom, úgysem lesz az egészből semmi, de amíg ezt végiggondolom, addig is evickélek előre.  Ha akkor rájövök, hogy még csak a harmadik kilométernél vagyok, tuti, hogy rögtön feladom. Én lettem volna a 84., aki szégyent hozott a fejére. Szerencsére a részleges öntudatvesztés megóv attól, hogy rádöbbenjek, elszámoltam a piros-fehér bójákat. Amikor néhány tizenéves uszodagengszter, se szó, se beszéd, átkrallozik rajtam, rögtön megértem, miért is tiltják a rádió vízállásjelentésében naponta a hajóvonták találkozását. Olyan vagyok, mint az amőbajátékban az eltalált hajó. Léket kaptam, de nem szabad még elsüllyednem.  Vízbe száműzött E. T.-ként ismételgetem: haza, haza... Merthogy tényleg Balatonbogláron lakom.