Búcsú Peking után

Kétszer megtette, és jó esély van arra, hogy harmadszor is megtegye. Negyedszer viszont már nem akarja megpróbálni: Kemény Dénes úgy tervezi, Peking után otthagyja a válogatottat. Azt mondja, ez a tizenkét év éppen elég lesz.
- Csodálatos volt az elmúlt évtized, és bízom benne, hogy a következő két esztendő sem lesz rosszabb - mondta lapunknak a pólókapitány. - De én már a 2004-es athéni olimpiai után abba akartam hagyni. Nyertünk Sydneyben, majd megvédtük a címünket Athénban: kell ennél több? Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, kell. A fiúk remélhetőleg megszerzik az újabb olimpiai aranyat is, és bevallom, nekem egyáltalán nem mindegy, hogy én ülök-e a kispadon vagy sem... Ezért vállaltam az újabb ciklust. Pedig sokszor elegem volt már ebből. Úgy tűnik, mintha öregednék, egyre nehezebb elviselnem a stresszt, egyre fásultabb vagyok egy-egy világverseny alatt, amikor még ebédelni sincs időm, mert minduntalan a következő meccsen jár az eszem. Tíz éve ez még nem okozott problémát, most viszont egyre többet.
Lám, még a sikerek is mennyi gonddal járnak... Márpedig sikerből volt elég: amióta Kemény Dénes az 1996-os olimpia után Horkai György örökébe lépett, a magyar válogatott húsz világversenyen indult, ebből tizenkilencen érmet nyert. A kivétel a Japánban rendezett világbajnokság, ahol csak az ötödik hely jött össze: ugye, az előbb leírtak fényében mekkora szégyen? Különösebben persze nem haragudhattunk a Kemény-csapatra, elvégre a már említett két olimpiai arany mellett nyert világbajnokságot, Európa-bajnokságot, Világkupát, Világligát, felállított egy elképesztő veretlenségi sorozatot, és ami talán a legfontosabb: belopta magát az ország szívébe. Maradjunk annyiban, az emberek megőrülnek a vízilabdáért.
- A tini lányokat még megérteném, hogy eszüket vesztik egy-egy sportosabb férfitest látványától, ám az iskolás srácoktól a nyugdíjas bácsikig mindenkinek a kedvence lett a magyar válogatott - folytatta a kapitány. - Óriási dolog ez: ezért aztán megéri kihagyni azokat az ebédeket... Elképesztő végignézni a Margit-sziget tömött tribünjein, a százszámra lobogó magyar zászlókon, és örülök, hogy én is részese lehetek a magyar vízilabda egy újabb szép korszakának.
Részese? Alighanem főszereplője, hiszen, anélkül, hogy elvitatnánk a játékosok érdemeit, Kemény Dénesnek van a legnagyobb szerepe a sikerekben. Eleinte talán könnyű dolga volt, hiszen alig kellett változtatnia csapatán (Sydney és Athén között csak négy játékost cserélt ki), de most már egyre több klasszis vonul vissza. A fiatalítás pedig sohasem könnyű: lám, a szerbek nem is mertek belevágni, a csúful elveszített athéni döntő után is kitartottak pólósaik mellett, és azóta bizony négyszer is legyőzték világsorozat döntőjében a magyar csapatot. A formálódó, fiatal magyar csapatot, amely két év múlva, Pekingben lehet ismét a csúcson.
De ezt az együttest már egy másik Kemény Dénes vezeti: egy olyan edző, aki még a második meccsen is képes érces hangon utasítgatni játékosait.
- Na, mondom én, hogy nem vagyok a régi: sajnos a hangszálaim általában már az első mérkőzésen kikészülnek, és utána képtelen vagyok hangosabban beszélni. Nincs mit tenni, ebből műtét lesz, már nem akarom halogatni a beavatkozást. Remélem, utána szükség esetén megint tudok dörögni...
Szokott, nem is tagadja, és a tekintélye megvan a csapaton belül. Mégis szeretik játékosai, és ugyebár szeretik a szurkolók is. Nemrég jelent meg Kemény Dénessel egy interjú a sportlapban, ott böngészgettük az olvasói hozzászólásokat. Tudni kell: az internetező emberek egy része mindig mindenért beleköt valakibe, ha megkérdeznék, hogy igényel-e dupla fizetést, legalább tíz százalék nemmel válaszolna, hogy csak azért is eltérjen a sablontól. Kemény Dénest viszont a harminc hozzászóló kivétel nélkül magasztalta: ez az ember tényleg tudhat valamit...