Legendák nyomában

Baróti Lajos nem ilyen volt. A sportlap szerkesztőségében, ha valamilyen ügyben Lajos bácsi véleményét kellett kérni, mindig összekaptunk azon, ki hívja fel, mert mindenki imádott vele beszélni. Kilencvenévesen is udvariasan, választékosan társalgott bárkivel, nagyon jókat mondott a magyar futball helyzetéről, mondanivalóján, gondolkodásán, észrevételein sohasem érződött, hogy nem egy középkorú, pályája csúcsán lévő szakembertől, hanem egy öreg, betegeskedő legendától származnak. Igaz, már kerülte a nyilvánosságot: ha még megjelent valahol, szégyenlősen akkor is mindig megkérte a fotóriportereket, lehetőleg ne őt fényképezzék; mert már zavarta, hogy ráncos az arca. Huszonéves kollégám hívott fel, még karácsony előtt, hogy adjam meg Lajos bácsi számát, mert az ünnepi számba róla szeretne írni. Megadtam, ő elment hozzá, végigbeszélgettek fél napot, és egész este az "öregről" áradozott, hogy milyen fantasztikus ember. Két nappal később, amikor a cikk éppen nyomdába ment, jött a hír, hogy Baróti Lajos elhunyt. Így a kolléga készíthette az utolsó interjút a nagyszerű mesteredzővel. Erre mondta szomorúan, hogy kaphat ő már akármilyen díjat életében, ezt a tisztességet úgysem múlja felül semmi.
Baróti Lajost mindenki tisztelte. Szusza Ferencről még életében stadiont neveztek el Újpesten, miként Illovszky Rudolfról is Angyalföldön. Buzánszky Jenő jókedélyűen bármikor nyilatkozik az újságoknak; és, ha kissé keményebben és kiábrándultabban is, Grosics Gyula ugyancsak szívesen mond véleményt. Puskás Ferenc beteg, de ő így is mindig a figyelem középpontjában van, Sándor Csikar pedig az MTK-meccseken rendszeresen feltűnik.
Nagyjából ennyi.
Azaz még e sorba kívánkozik Albert Flórián is. Néhány hete őt is megalázták, a Ferencváros társadalmi elnökeként, megbocsáthatatlanul. Amikor korrekt módon kiállt Lipcsei Péter mellett, akit a háta mögött szidott Ináncsy Miklós, az FTC elnöke, az egykori téeszelnöktől ő is megkapta a magáét: "Flóri, te ebbe ne szólj bele!"
Rövidebben: kuss! Az egyetlen magyar aranylabdásnak.
Hát ezért mondjuk, hogy ezek a legendák kissé talán nagyobb megbecsülést érdemelnének.
Bene Ferenc már tüskével a szívében halt meg, hiszen nem engedték igazán közel az Újpesthez, eltűnt számtalan más régi magyar klasszis is, egykori csapataik - tisztelet a kivételnek - nem nagyon foglalkoznak velük. Pedig a magyar futballnak nemcsak öt-hat legendája van: alighanem oldalakat lehet megtölteni Mátrai Sándor, Fenyvesi Máté, Göröcs János, Solymosi Ernő, Rákosi Gyula, Machos Ferenc, Bundzsák Dezső, Vasas Mihály és a többi egykori klasszis sztorijaival - és talán nem nagy merészség kijelenteni: a mai magyar labdarúgás nem áll olyan jól, hogy tapasztalatukról, szakértelmükről ilyen könnyen lemondjon.
Mert az élet rendje szerint a legendák is halnak: de legalább az, ami legendává tette őket, éljen tovább.
Azóta már Albert Flórián is lemondott elnökségi tagságáról.