Édes futballélet Kispesten

Legalábbis így tálalta a kispesti klub Aldo Dolcetti kirúgását. Persze azt, hogy kirúgás, csak félve írjuk le, hiszen maga az érintett is úgy tüntette fel, ő bizony reggeli nagy unalmában köszönt le kispadon viselt tisztségéről. Signore Dolcetti beismerő vallomása kényszer alatt született: bár elhíresült kecskeszakállát senki nem akarta megnyirbálni, éppen elég baj volt neki, hogy pénzét csak akkor kaphatja meg, ha lemondásnak tünteti föl a kirúgását. Bölcs üzletember módjára belement az alkuba.
Aldo Dolcetti roppant népszerű volt Magyarországon: bár általában diplomatikusan fogalmazott, nem akart senkit bántani, azért így is képes volt korrekt bírálatot mondani a romhalmaz magyar futballról. A kezdeti lendület mindenesetre nála sem tartott túl sokáig, a nagyszerű tavaly őszi szezont már jóval visszafogottabb tavasz követte, a mostani bajnokságban pedig sokáig csak bukdácsolt a kispesti csapat. Kirúgása (bocsánat: felmondása) tehát érett, bár sok logikát nem lehet felfedezni abban, hogy miért éppen a két győztes meccs utáni napokra időzítették a bejelentését.
Pedig Kispesten elvileg most minden precízen el van gondolva: szépül a stadion, végre rendben érkeznek a fizetések, kivételes luxusként működik a vezetékes telefon, és még a sajtót is igyekeznek kordában tartani a kommunikációs osztály felállításával. Mindez George F. Hemingway érdeme - nem, nincs köze sem öreg halászhoz, sem tengerhez, annál inkább jóféle csokoládékhoz, merthogy az amerikai magyar egyik cége az édességiparban működik. Szabó Györgyként látta meg a napvilágot, Amerikába szakadva tisztességes munkával szedte meg magát, és most már megteheti, hogy pusztán passzióból költsön a sportra. Persze, miként sokszor leszögezte, számára a Honvéd egyáltalán nem passzió, éppen akkora Kispest-szurkoló, mint amekkora Fradi-, Újpest- vagy Taktaszada-drukker, de kőkemény üzletet lát a piros-fehér-fekete klub támogatásában. Némi malíciával megjegyezhetnénk, Hemingway igen rossz üzletember, ha a magyar futballból akar pénzt kivenni, de jól tudjuk, hogy egyéb befektetései  azért szépen kamatoztak.
Hemingway célja tehát - némi pátosszal élve - nemes, eszközei viszont igen megkérdőjelezhetőek. Kapásból maga ellen fordította például a Honvéd-szurkolók vérmesebbik részét, amikor leszögezte: semmilyen botrányos megnyilvánulást nem hajlandó eltűrni a lelátókon. Nincs is ezzel semmi baj, csak éppen sikerült ajtóstul rontani a házba, mert senki sem viseli szívesen, ha diplomáciai lépések helyett rögvest kitiltással fenyegetik. A zúgolódó hangokat csak az állagában a középkori romokra hasonlító Bozsik-stadion felújításának megkezdése csillapította le, ám, mivel a csapatnak nem nagyon ment, újra puskaporos lett a levegő. Úgy tűnt, a két győzelem végre megnyugtatja a kedélyeket, ám ekkor jött Aldo Dolcetti menesztése, amelynek tálalását sikerült teljességgel elszúrni. Mi több, az új edzőnek kinevezett Supka Attila sem örvend éppen osztatlan népszerűségnek Kispesten...
A szurkolók így kivárásra játszanak: amennyiben végre jönnek az újabb sikerek, ráadásul tavaszra kész lesz egy pofás kis stadion a XIX. kerületben, akkor Aldo Dolcetti múló emlék, George Hemingway pedig legalábbis új messiás lesz. Ellenkező esetben fölösleges ezt a Honvéd-Hemingway házasságot hosszabb időre tervezni: az amerikai üzletember egyike lesz a bukott kispesti kalandoroknak - természetesen immár Szabó György néven.