Nemet mondtak az Eb-áfiumra

Olaszországban, Lengyelországban, Ukrajnában és Horvátországban az Eb mellett érveltek az emberek, itt afféle ellentüntetés készült: csaknem félezren szajkózták, hogy felejtsük el ezt a pályázatot. "Mondj nemet!" és "Szeretünk, Olaszország!" állt a plakátokon, ami legalábbis kétségessé tette a korábbi magyar jelentések valóságtartalmát, hogy az ország egyértelműen felsorakozott a futball Európa-bajnokság mögé.
Holott ezeknek a szurkolóknak az égvilágon semmi bajuk sincs az Eb-vel, ők lennének az elsők, akik beállnának jegyért a kilométer hosszúságú sorokba, rekedtre ordítanák a torkukat minden magyar meccsen, csak egyszerűen elegük van abból, ami a magyar labdarúgásban folyik. És mivel a felszólítás az elnök lemondására értelemszerűen nem kap akkora nyilvánosságot, mint egy egész Eb-pályázat megtorpedózása, hát a cél szentesítésére kissé bekeményítettek.
Hogy miért utálják ennyire Kisteleki Istvánt, az viszont nem teljesen világos. Nem mintha a mindenkori magyar futballprefektus nem adna elég okot megutáltatására, de mostanában valahogy sokkal nagyobb béke van a fociban, mint az elmúlt évben. Igaz, a decemberi rendes közgyűlésre azért vélhetően most is sikerül majd belobbantani a puskaport... Az elnöknek és csapatának persze van idiotizmusba hajló intézkedése bőven, de ebben nincs semmi különös, megszoktuk. Példának okáért kevesen értik, hogy a szombati magyar-török mérkőzésre miért kerül ötezer forintba a legolcsóbb jegy is. Hja, persze, a rengeteg vendégszurkoló miatt: fizettessük csak meg velük a százötven év gyötrelmeit! Pedig azt még a nem éppen a bal szeme éleslátásáról elhíresült Jumurdzsák is felismerné, hogy egy ilyen lépéssel nem a törököt, hanem a magyart sújtják: egyfelől a szurkolókat, akik azért meggondolják, hogy ér-e ennyit a válogatott, másfelől meg magát a válogatottat, amely hazai pályán szembesülhet azzal a kisebbségi érzéssel, amely Sárközit elfogta, amikor kinézett az egri bástyákról.
Pedig a buzdítás éppen most lenne elengedhetetlen: az egy győzelemmel, egy vereséggel és a norvégok elleni hazai megaláztatás miatt jelentős presztízsveszteséggel álló Bozsik-csapat azt a török válogatottat fogadja, amely ugyan kisebbfajta válságot él át (bár mi élnénk át ekkorát, hogy a világ élmezőnyéből visszacsúszunk a derékhad elejére!), ám még mindig igencsak erős. Pedig még sokan emlékeznek a nyolcvanas évekre, amikor a magyar együttesek agyba-főbe verték a törököket, a válogatott meg Isztambulban gurított egy hatost neve sincs ellenfelének. Az elmúlt évtizedben azonban hihetetlen módon fejlődésnek indult a török labdarúgás: a Galatasaray megnyerte az UEFA-kupát, a válogatott pedig négy éve a harmadik helyen végzett a világbajnokságon. A legjobb török játékosok német élklubokban fociztak, odahaza pedig meg lehetett fizetni a nemzetközileg is elismert edzőket és játékosokat. Ezt a hihetetlen fellendülést törte le az elmúlt két selejtezősorozat kudarca: a válogatott sem az Európa-, sem pedig a világbajnokságra nem jutott el, és ez a négy szűk esztendő igen nagy felzúdulást keltett. Ha tudnák, hogy mi már húsz éve (és félő, még legalább húsz évig) zúgolódunk...
A budapesti találkozó esélyese - nemcsak az idegenben is hazai pálya miatt - a török együttes. Pedig kellene, nagyon kellene az a bravúr, elvégre akkor még maradna remény arra, hogy a 2007-es évben is igazi tétmeccseket játsszon a válogatott. Nem beszélve arról, hogy a 2012-es Európa-bajnoki pályázatok decemberben esedékes elbírálásának egyik sarokpontja a nemzeti válogatottak szereplése: félő, gyors kiesésünk esetén nemcsak a szurkolók, hanem a döntnökök is nemet mondanak...
Ha az esélyek latolgatását a hétvégi hazai fordulók alapján próbáljuk megejteni, úgy nem sok jó elé nézhetünk, hiszen a debreceniek Tatabányán szenvedtek meglepő vereséget, az Újpest a Paks csapatával ikszelt, egyedül az MTK fiataljai jelentenek némi derűt a sportág horizontján. Belőlük viszont csak keveset találunk a keretben. No, majd a légiósaink, biztatjuk magunkat, mint ahogy ez már hosszú évek óta szokás.