Afrikai betegségek

Igencsak furcsa történet azért ez: a Tatabánya legértékesebb futballistája, a kameruni Dorge Rostand Kouemaha egyszer csak odaállt vezetői és edzője elé, mondván, ő most éppen beteg: náthás, influenzás, tüdőgyulladásos, és talán még akut maláriában is szenved, úgyhogy egy hétig nem szívesen látogatná az edzéseket. Természetesen megkapta a felmentést. Annál nagyobb volt a tatabányaiak megdöbbenése, amikor egy lengyel csapat, a Cracovia Krakkó internetes honlapjáról mosolygott vissza Kouemaha, kissé szétesett fejjel, és a fotóhoz tartozó rövid interjúból az is kiderült, hogy az afrikai légiósnak nincs más vágya, mint hogy gyerekkori álmának megfelelően a Kamerunban is hőn szeretett, legalábbis Barcelona-presztízsű Cracoviához szerződjön. Akut maláriáról nem esett szó.
Persze nincs abban semmi meglepő, ha egy játékos komolyabb klubba vágyik. Kouemaha jobbfajta sztárocska ebben a magyar bajnokságban: erőszakos, gólveszélyes, a Tatabánya legjobb igazolása volt, és nyilvánvalóan nem ebben a szürke középcsapatban akarhatott megöregedni. Elöljárói engedélyével néhány napot a cseh Sparta Prahánál töltött próbajátékon, ám ott nem kellett - nosza, suttyomban a Cracoviával kezdett kacérkodni. Amikor edzője, a kiváló pedagógiai érzékkel megáldott (merthogy valóban pedagógus) Sisa Tibor finoman rákérdezett, kedves Dorge-om, ugyan merre jártál az elmúlt napokban, a kissé durcás Kouemaha továbbra is bőszen bizonygatta, az orvosi szakkönyvekben felsorolt minden lehetséges vírus által ledöntve feküdt otthon, és Krakkó nevű városról még sohasem hallott. Erre a tatabányai vezetők úgy döntöttek, ha nem is hiányos földrajzi ismeretei miatt, de megbüntetik a csatárt, és elpasszolják az első gazdagabb kérőnek - Kouemaha úgyis menni akar, hát legalább lásson belőle valamennyi pénzt klubja.
Ha úgy vesszük, minden rendben, nyer az üzleten a játékos és nyer az üzleten a csapat. Pedig a kameruni nem is sejti, hogy kivel szúrt ki leginkább: afrikai társaival. Azokkal a mozambiki, gaboni, elefántcsontparti játékosokkal, akiknek még ez a magyar bajnokság is maga a paradicsom. Az itteni keresetükből egész családjukat kényelmesen eltartják, ráadásul egy valóban nívós európai csapathoz is sokkal könnyebben utat találhatnak, mintha a zuluföldi járási bajnokságban edződnének. Csakhogy az afrikaiakat mindig ferde szemmel fogadják nálunk, nemcsak a bevándorlási hivatal munkatársai, hanem a klubvezetők is. Sok helyen kihasználják őket: Piero Pini regnálása idején például Kispesten már az albérletüket sem fizette ki a tulajdonos, ezért kettejüket a házinéni simán kitette az utcára, végül a játékostársak fogadták be őket. Egy afrikai nálunk éppen olyan helyzetben van, mint Nyugat-Európában egy magyar: megbízhatatlan, mert szegény országból jött, és amíg nem bizonyít, addig vajmi kevés esélye van arra, hogy tényleg befogadják. A közép-afrikai kontingens jó része nyomtalanul eltűnik nálunk, de akad néhány futballista, aki idővel belopta magát a szurkolók szívébe. A debreceni Sidibe, a kispesti Genito vagy a diósgyőri Foxi egyértelműen csapata legjobbjai közé tartozik, és ők már többet engedhetnek meg maguknak, mint frissen érkezett társaik - de egy bizonyos  határt nem léphetnek túl.
Kouemaha túllépte, és ezzel nemcsak saját magának szerzett kellemetlen pillanatokat, hanem annak az afrikai közösségnek is, amelyhez tartozik. A magyar klubvezetők ismét bizalmatlanabbak lesznek egy-egy színes bőrű játékossal szemben, mert a potenciális Kouemahát látják majd benne: füllent, lóg, és csak az alkalomra vár, hogy cserbenhagyja csapatát. Röviden: krónikus hazudozó. Ezt azzal fokozná, ha megtartaná az ígéretét, miszerint hazamegy, más nevet választ magának, majd megjelenik az európai piacon, és vadi új játékosként árulja magát.
És ez veszélyesebb betegség bármilyen influenzánál.