Másodperceken múlott…

Kiestünk, a többiek - akik továbbjutottak - döntenek a nemesfémek sorsáról. Röviden ennyi lehetne a mérleg, ha nem egy olyan sportágról lenne szó, melynek minden percnyi történése könyvet érdemel. Itt voltak a csoportmeccsek: megvertük azt a Dániát, amelytől a tavalyi Európa-bajnokságon 25-29 arányban vereséget szenvedtünk, és amelyet éremesélyesnek tartott a szakértő közvélemény a világbajnokságon is. Ugyancsak megvertük Norvégiát, és egyre jobban összeállt a csapatunk, bizakodva vártuk tehát a további ellenfeleket a legjobb tizenkettő között. Igaz, világbajnokok, olimpiai bajnokok vártak ránk, de itt már számolni kell ilyesmivel. A gépezetbe akkor került egy homokszem - mit homokszem, egy jókora kavics -, amikor csodakapusunk, Puljezevics megsérült. Sima vereség az olimpiai bajnok Horvátországtól, ugyancsak "zakó" a spanyoloktól (egyébiránt ők a világbajnokok). Az utolsó szalmaszál az oroszok elleni vagy­vagy meccs volt: aki győz, az tovább jut. Tíz másodperccel az összecsapás vége előtt még döntetlenre álltunk, ami számunkra volt zöld jelzés- aztán az oroszok belőtték a mindent eldöntő találatot, és ők léptek feljebb.
Sokan sokféleképpen értékelik a csapatunk szereplését. Van, aki kudarcként fogja fel, mások a "magyar fátumot" emlegetik, hiszen tíz másodpercet kapott gól nélkül ki kell bírni, ha ilyen nagy a tét. Az is megtörténhet, ami az Európa-bajnokság után - ahol tizenharmadikként végeztünk -, hogy Skaliczky László szövetségi kapitány felajánlja a lemondását (akkor a szövetség nem fogadta el). Egyvalamit azért tudni kell: a válogatottban fiatalítás zajlik, olyan sztárokat kell pótolni, mint Perez Carlos, aki tervezhetően hozta meccsenként a tíz gólját és 2003-ban a vb gólkirálya lett. Helyette is, a többi klasszis helyett is ifjakat szerepeltetett a kapitány, közöttük olyanokat, akik nemrég még a junior világbajnokság bronzérmes csapatában kaptak helyet. Skaliczky mester nem is titkolta, hogy ez a gárda, amelyet most, Németországban láttunk, a 2012-es londoni olimpián juthat el a csúcsra. Gyenge vigasz ez, hiszen az oroszok elleni mérkőzést a "huszonévesek" csapata még így is megnyerhette volna a "harmincasok" ellen, ha... Ha valaki megtanulna a fiúk közül hetest dobni. Nem ment sem Iváncsik Gergőnek, sem Császár Gábornak. A hiba azért tipikus, mert Császár már az Eb-n is bőkezűen szórta el a büntetőből a labdákat. Négyszer is "nullát lőtt", miként most is rontott. Pedig ha nem remeg meg a keze az utolsó meccsen, a nyolcban vagyunk. Kicsivel többet vártunk Nagy Lászlótól; igaz, Ivo Diaz viszont túlteljesített. Gál Gyula vitte a hátán a csapatot, és néha az ellenfél egész védelmét. Hogy közben miként találta meg azt a labdányi rést a kapuhoz, legyen az ő titka. Kapusgondunk nincs, Puljezevics a jelen, Fazekas és Tatai - no meg Mikler - még hosszú ideig a jövő.
Jelentős volt a sportág számára ez a világverseny, főleg, ha az olimpiát is feltűnni láttuk a horizonton. Ha ugyanis a pekingi kvóta elosztásánál nem állhatnak sorba pénzért a szövetség vezetői, az a férfi szakág jövőjét is meghatározhatja. Kár lenne, ha egy balszerencsés "tíz másodperc" befolyásolná a csapatépítést. A sportág vezérkara, Sinka László elnökkel az élen, mindig is a következetes, módszeres munka híve volt. Bizonyítja ezt a bravúros honosítás (a kubaiaké, Sirina Irináé, Radulovics Bojánáé, Puljezevicsé) és a klubokban folyó magas szintű szakmai képzés. A jövő tennivalója szerintünk a támogatói kör megtartása kell hogy legyen. Mert csodaszép volt a csordultig telt Főnix és SYMA csarnok. Ezt a hátszelet semmiképp nem szabad kiengedni a vitorlából!