Hamisított szabadság

Kék Pelikan – az ilyen márkájú indigót sok irodában használták a rendszerváltás körüli években. De nem csak az adminisztrátorok, hanem a nemzetközi vonatjegyeket hamisítók is. Ez a rizikós sufnimódszer évekig virágzott, sokáig senki nem bukott le. A történet most a mozikban folytatódik, sikerrel játsszák az erről szóló animációs dokumentumfilmet. Az egyik főszereplő, Petya, vagyis Pólya Péter – vállalva a sajtónyilvánosságot – mesél a nem mindennapi bizniszről.

FókuszbanBorzák Tibor2024. 06. 10. hétfő2024. 06. 10.

Kép: Pólya Péter ex-vonatjegyhamisító a Szilvakék Paradicsom nevű étteremnél fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld

Pólya Péter ex-vonatjegyhamisító a Szilvakék Paradicsom nevű étteremnél fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld

Vajon mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele? Ez az egyik alapgondolata a nemrég bemutatott Kék Pelikan című animációs dokumentumfilmnek. A világútlevél megjelenése, a nyugati határ megnyitása, a kibontakozó rendszerváltás idején játszódó produkció igaz történetet dolgoz fel. A nagy nemzetközi vonatjegy-hamisítás 1988-tól 2000-ig virágzott, és a „csak utazni akaró” emberek, főleg fiatalok sokasága élt az illegális lehetőséggel. Ahogy terjedt a híre, egyre nagyobb méreteket öltött a sufnimódszerekre épülő tevékenység, olyannyira, hogy egy idő után megjelentek a jegydílerek is.

Csáki László Balázs Béla-díjas rendező, képzőművész annak idején maga is utazott hamisított vonatjeggyel, ismerte a főszereplőket, hiszen igénybe vette a szolgáltatásukat. Az viszont a későbbiek során sem jutott eszébe, hogy ez az óriási rizikóval járó jelenség, ha úgy tetszik, generációs élmény mozivászonra kívánkozna. Barátai viszont felvetették a film ötletét, vagyis bogarat ültettek a fülébe.

Nekilátott hát a téma feldolgozásának, ha már maga is érintett az ügyben, legalább utólag értelmet adjon annak, miért is vállalta hajdanán a kockázatot. Interjúkat készített a jegyhamisítókkal, és felhasználókat keresett hirdetés útján. A felvett be­­szélgetések izgalmas alapnak bizonyultak. Csáki először élőszereplős játékfilmben gondolkodott, aztán rájött, hogy a hanganyag önmagában is ütős, azt kellene hasznosítani. Végül megszületett a forma: az animációs dokumentumfilm. Magyarországon ilyen még úgysem volt. 2014-re elkészült egy 25 perces rövidfilm, majd azt látva Felszeghy Ádám és Kázmér Miklós producerek biztatták az alkotót, hogy a téma egész estés produkciót is megérne. Sikerült elnyerniük hozzá az Inkubátor Program támogatását. 

A film három főszereplője valóságos személy: Ákos, Laci és Petya. Utóbbi neve Pólya Péter, aki vállalva a nyilvánosságot, a Szabad Földnek elmeséli a sztoriját. Kihasználva a világútlevél előnyeit, többször megfordult Nyugaton. Csakhogy az utazás szárazföldön és levegőben drága mulatságnak számított, ezért legtöbbször stoppal ment. Egyszer egy kamionos vette fel, aki karambolozott, Peti meg be­szorult a fülkébe, de szerencsére megúszta ép bőrrel. Aztán a barátaival azon agyaltak, hogyan lehetne megfizethetőbbé tenni az utazást. Mivel ketten is a vasútnál dolgoztak, adta magát, hogy vasparipával fognak tekeregni. Szereztek hamisított vonatjegyet, ami annyira kezdetleges volt, hogy azzal nem vállalták volna a kiruccanást. „Mi ennél jobbat tudunk csinálni!” – néztek egymásra. És be­­levágtak a sűrűjébe. Kifigyelték, hogy a pályaudvarok nemzetközi pénztáraiban kézzel írják a jegyeket, Kék Pelikan márkájú indigóval töltik ki az adatokat, s a golyóstollal írt első példány a MÁV-nál maradt. Összedobták a pénzüket és annyi jegyet vásároltak belőle, amennyire futotta. Mindig a Szob–Sturovo vonalat választották, a rövid táv miatt ez volt a legolcsóbb, illetve ezt a bilétát tudták a legjobban manipulálni. Odahaza kémiai kísérletezésbe fogtak, hogyan lehet eltüntetni a kitöltött részeket. 

– Először hipóval próbálkoztunk, de az nem jött be – mondja Pólya Péter. – Bár az egyik filmvetítésen megtudtuk egy jegyhamisító „kollégától”, hogy a hipó is megfelelő volt, csak 18 órán át kellett áztatni benne a papírt. Nekünk amúgy sem lett volna ennyi időnk rá. Mi felmelegített tisztítószert öntöttünk rá, azt a zöld flakonosat, kicsit büdös volt, kicsit gőzölgött, de legalább a konyhából sikerült száműzni az összes baktériumot. Szerencsére az indigózott szöveg is eltűnt a papírról, arra viszont ügyelni kellett, hogy a fekete tintás MÁV-pecsét megmaradjon. Miután kifejlesztettük a technikát, ment minden, mint a karikacsapás. Ügyködésünk vége felé azonban történhetett valami, mert teljesen bebarnult az eredeti vonatjegy. Lé­­lek­­szakadva hívtuk egymást. Ákos egy nap alatt megtalálta a megoldást: citromlével sikerült kifehérítenie a cuccot. 

Virágzott a biznisz, és miután nem buktak le, egyre nagyobb méreteket öltött az egész. Péter több mint ezer manipulált vonatjegyet adott el, mintegy 400-500 kuncsaftja volt, plusz a rokonokat, a haverokat is ellátta minőségi hamisítvánnyal. Az utazókról precíz nyilvántartást vezetett, nehogy ellentmondásba keveredjen önmagával. Ha a felek betartották az íratlan szabályokat, akkor elkerülhették a kalauzok gyanúját. Akkoriban, a rendszerváltás körüli években sokan halásztak a zavarosban, ahhoz képest egy jegyhamisítás „ártalmatlan” vállalkozásnak számított. Főleg úgy, hogy először megveszik a hamisításhoz az alapjegyet, majd Hegyeshalomig egy belföldit, és a külföldi utazáshoz a helyjegyet. Azt azonban nem lehet mondani, hogy a srácok a munkálkodásuk során nem tartottak a lebukástól, hiszen ingoványos területen jártak, egyfajta egészséges félsz végig volt bennük. Péter meséli, hogy családjuk a múltban megszenvedte az államosítást, mindent elvettek tőlük. Ennek szellemében valamit törleszthetett: „Más embertől lopni bűn, az államtól meg dicsőség.” Persze azzal is tisztában volt, hogy amit csinál, az mégiscsak közokirat-hamisítás, de bűnözőnek nem érezte magát, amiként a társai sem. 

– Egyszer óriási bakit követtem el – árulja el. – Valaki Marseille-be kért vonatjegyet, én pedig a szokásos módon teljesítettem is a kívánságát. Amikor visszajött külföldről, felhívott, hogy szeretne velem találkozni. Nézzem csak meg közelebbről, mit írtam célállomásnak. Az állt rajta: Marseillaise, vagyis a francia himnusz címe. Ezek szerint ezt a szarvashibát a kalauzok sem vették észre az út során. Az utasok közül soha senki nem bukott le. Persze egyszer mindennek vége szakad. A rendőrök csak loholtak utánunk, de mindig gyorsabbak voltunk náluk. Mire komolyabb sza­­kaszába érkezett a nyomozás, addigra mi már abbahagytuk a hamisítást. Barátunknál, Zolinál házkutatást tartottak, szétszedték a lakását, mire találtak valamit. Bevitték az őrsre, de elengedték, megúszta pénzbírsággal.

A film zártkörű vetítésére eljött az egyik nyomozó, aki nagyon jó fej. Talán furcsán hangzik egy rendőr szájából, amit a filmben is megjegyez, hogy nem tartott bennünket bűnözőnek. Ami engem illet: nem vártam meg, hogy elérjenek hozzám a szálak. Minden nyomot eltüntettem magam körül, vásároltam egy repülőjegyet New Yorkba és elhúztam az országból. Ez 2001 októberében volt, akkor végeztem az egyetemen, közgazdász lettem. Döntenem kellett, ha itthon maradok, beszállok a mókuskerékbe, ha pedig elmegyek, van esélyem új életet kezdeni. Eleinte alkalmi munkákból éltem, majd ingatlanügynök lettem. Megismerkedtem egy magyar lánnyal, 2010-ben vele jöttem haza Budapestre. Itthon is ingatlanoztam, most pedig egy iz­raeli építési holding magyarországi képviselője vagyok. 

Pólya Péter nem szokott álmodni a régi énjével. Talán felejteni is akart. Most viszont egy maga is átélt, izgalmas témát feldolgozó film egyik főszereplője lett, élvezi a hirtelen jött sikert. Nemrég az egyik vetítés után beszélgetett valakivel, miközben elhaladt mellettük egy hölgy. Aki mindjárt vissza is fordult és Péter hangját felismerve megszólította. Bemutatkozott neki, hogy ő a fázisrajzoló, aki napi 8–10 órát töltött a figurákkal a rajzasztalon, betéve tudja a párbeszédeiket, senkiével nem tévesztené össze Petya hanglejtését. Maga a film kordokumentum, és alkalmas a nosztalgiázásra. Felidézhetjük a nyolcvanas–kilencvenes évek zenéjét, tárgyait, stílusait. Sokféle műfaj keveredik benne a vígjátéktól a thrillerig. Azt jósolják, hogy a Kék Pelikan olyan kultfilm lehet, mint például a Moszkva tér. Csáki László rendező viszont abban az értelemben történelmi filmnek tartja az alkotását, hogy az átlagember nézőpontjából ad képet a magyarországi rendszerváltásról. 
 

 

Ezek is érdekelhetnek