Munka, de mennyi?

Az 1800-as évek végén a formálódó szakszervezetek rendre utcára vonultak, hogy a nyolcórás napi munkavégzést követeljék. A XX. századra sikerült elérni, hogy a fejlett országok betiltsák a gyerekmunkát és maximalizálják a ledolgozható órák számát. A gyártósorok mellett töltött nyolc óra vált normává. Henry Ford 1916-ban kezdett el gondolkozni az ötnapos munkahét bevezetésén, mivel remélte, hogy a kétnapos hétvégén az emberek távolabbra autóznak a sorozatban gyártott T-Modellel. Az ötlet 1926 jú­liusában valósult meg, és olyan sikeres lett, hogy szeptemberében kötelezővé is tették. 

A tíz-tizenkét órás munkanap azonban még ekkor sem számított különlegesnek, 1938-ban maximálták Amerikában 44 órában a munkahetet, amit két évvel később csökkentettek negyven órára. Richard Nixon már 1956-ban (még alelnökként) úgy vélte, hogy a munkaidő további csökkentése, tehát a négynapos munkahét „a nem túl távoli jövőben” megtörténhet. A XX. század végére, a szolgáltatások szerepének felértékelődésével, egyre több kutatás mutatta, hogy a fehérgalléros alkalmazottak, ha az íróasztaluk mögött töltik is a nyolc órát, valójában sokkal kevesebbet dolgoznak. Egy brit internetes kuponoldal felmérése szerint ez az internet, a közösségi oldalak és az egyéb, XXI. századi zavaró tényezők miatt odáig fajult, hogy a munkavállalók egy munkanapon összesen két óra 53 percet dolgoznak. Más felmérések nem mutatnak ennyire drasztikus eredményeket, de abban megegyeznek, hogy az irodai dolgozók munkaóránként körülbelül 15-20 percet töltenek dohányzással, kávézással, irodai és netes hírek beszerzésével, illetve a barátaik Facebook-frissítéseinek szemlézésével. Nem véletlen tiltotta le számos cég a közösségi médiumokat az irodai számítógépeken, de a munkavállalók telefonjait nem tudják korlátozni. 

Nyugat-Európa több országában átlagosan csak 37,5 órát kell munkával tölteni, és egyre csökken az elvárt órák száma, mivel a cégek fontosabbnak tartják a munkavállalók szellemi és fizikális jóllétét, a munka és a magánélet egyensúlyát, illetve látják az olyan kutatásokat, mint például, hogy 2017-ben Nagy-Britanniában 12 és fél millió munkanap veszett kárba a túlzott munkavégzéshez köthető stressz és egyéb megbetegedések miatt. 

Egy új-zélandi cég kísérleti jelleggel vezette be a heti négynapos munkahetet, ahol a dolgozók 32 óráért kaptak ötnapos fizetést. A végeredmény azt mutatta, hogy a dolgozók 78 százalékának javult a munka-magánélet aránya, és döntő többségüknél egyáltalán nem csökkent a hatékonyság, sőt számos esetben nőtt. Hasonló eredményt mutatott itthon a Telekom többlépcsős projektje, amelyben több száz munkavállaló vett részt. A dolgozóknak 32 órára csökkent a munkaidejük, szabadnapjukat pénteken vagy hétfőn kapták meg, miközben fizetésük azonos maradt. Az ügyfélkapcsolati munkatársak teljesítménye tíz százalékkal nőtt, és a többi beosztásban dolgozók is el tudták látni feladataikat, habár elismerték, hogy az intenzívebb munkavégzés az utolsó heti munkanapra jobban elfárasztotta őket, mint az ötnapos munkahét. 

A digitális fejlődés nyomán már Belgiumban, az Egyesült Királyságban, Németországban, sőt a munkafüggéséről hírhedt Japánban is lehet négynapos munkahetet választani. A japán kormány először 2021-ben támogatta a rövidebb munkahét bevezetését, azóta lassan nő az így dolgoztató vállalatok száma. A munkaügyi miniszté­rium szerint a cégek nyolc százaléka engedélyezi az alkalmazottaknak a heti három vagy több szabadnapot. A kormány különösen a kis- és középvállalkozásokat szeretné meggyőzni, hogy a változás segíthet a termelékenység növelésében, tekintve, hogy a nemzetközi példák is bizonyítják az úgynevezett Parkinson-törvény érvényesülését, amely szerint „minden munka elvégzéséhez annyi időre van szükség, amennyi rendelkezésre áll”. 
A japán kormány úgy véli, hasznos a rövidebb munkaidő és az egyéb rugalmas megoldások, a túlórák korlátozása, illetve a fizetett éves szabadság, mivel így a munkavállalók többféle munkastílus közül választhatnak. Ez összességében jobb kilátásokat biztosít. A japánok közül ugyanakkor számosan húzódoznak a rövidebb munkaórák elől. A Panasonic 63 ezer alkalmazottja közül például csak százötvenen éltek eddig a lehetőséggel. A kultúra ugyanis olyannyira munkacentrikus, hogy még külön szó (karoshi) is létezik a halálra dolgozásra. Évente több mint ötven ilyen haláleset történik. 

Egyre több tisztségviselő véli úgy, hogy szükség van a gondolkodásmód megváltoztatására, ha fenn akarják tartania a vészesen öregedő társadalomban a munkaképességet. A kormány adatai szerint a munkaképes korú népesség várhatóan negyven százalékkal csökken 2065-re, a jelenlegi 74 millióról 45 millióra. A háromnapos pluszszabadság viszont a szakértők szerint ösztönözheti a gyermeket nevelőket, az idősebb hozzátartozókat gondozókat, a nyugdíjasokat, illetve a rugalmasságra és többletjövedelemre vágyókat, hogy hosszabb ideig dolgozzanak. A másik fő ok a motiváció fenntartása. Az alkalmazottak elkötelezettségét mérő éves Gallup-felmérés sze­­rint ugyanis a japán válaszadók mindössze hat százaléka vallotta magát igazán elkötelezettnek, ami messze alulmarad a 23 százalékos globális átlagnak. 

Görögország idén július 1-jével más utat választott. Bizonyos munkakörökben heti hat nap munkavégzés vált lehetővé, amennyiben a munkáltató jelentős pluszjuttatásokat fizet. A görög kormány a ki nem fizetett túlórák és a feketemunka visszaszorítását várja az intézkedéstől, emellett így akarja megoldani a társadalom idősödése ­miatt egyre feszítettebb a mun­ka­erőpiaci problémákat, a jelentős szakemberhiányt és a gazdasági növekedés elmaradását. 

Utóbbi sikere meglehetősen kérdéses a nemzetközi példákat látva. Átlagosan ugyanis a többheti munkaóra alacsonyabb termelékenységet hoz. Mexikóban például számosan dolgoznak heti 48 órában, miközben az egy munkaórára jutó GDP-termelés az országban a legalacsonyabb az OECD-tagok közül. Ennek ellenére Mexikóban – Japánnal ellentétben – versenyhátránytól félnek, ha csökkennének a ledolgozandó órák. 

Tény, hogy a munkakultúra sok mindent meghatároz egy ország életében. Azonban a modern társadalmakban nemcsak az elöregedés, hanem a digitalizáció kihívásaira is választ kell adni, az pedig bizonyított, hogy a legtöbb fejlesztés a kreatív időből származik. Valószínű, hogy a fejlett társadalmak legtöbbjében a jövő a munkaidő-csökkentésről fog szólni. A 25 órás munkahét illúzió, de az igazán jó teljesítmény eléréséhez nem szabad heti 35 óránál többet az irodában tölteni.