Süketek párbeszéde

Látszólag diplomatának lenni a világ legunalmasabb szakmája: a miniszterek, államfők, szakpolitikusok bemennek egy szobába, kezet fogak, készülnek róluk képek, aztán magukra hagyják őket. Fél óra múlva megjelennek, kiadnak egy álmatlanságban szenvedőt is elaltató sajtóközleményt, esetleg tartanak egy udvarias sajtótájékoztatót, amelyen kínos megjegyzések csak kivételes esetben hangzanak el. 

A bilaterális találkozók egyes szakértők szerint a Zoom korában egy másik század ereklyéi, amelyek lassan ki fognak kopni a kapcsolattartás eszközei közül. Mások úgy vélik, hogy éppen a pandémia ébresztette rá az embereket, a személyesség varázsa semmivel nem pótolható, viszont a XXI. század találkozói gyökeresen fognak átalakulni. Bár a diplomácia alapvetően hagyománytisztelő és pontosan megkoreografált elemekből épül fel, a modern világ technológiai fejlődése és általában a klasszikus szokások leépülése új megközelítést hoz: kevésbé formális, jóval lényegre törőbb megbeszéléseket. Szakértők szerint az Ovális Irodában történtek fordulópontot jelentenek a tárgyalástechnika terén is. 

Amerikába jöttem 

Néhány évvel ezelőtt Rishi Sunak és Joe Biden még nyugodtan diskurálhatott a fociról, hogy aztán rátérjenek az Atlanti-térség és Kína kapcsolatára, mostantól szinte azonnal tárgyalni kezdenek, és a hagyományok is kevesebb jelentőséggel bírnak majd. Az átmenet persze nem egyszerű, Emmanuel Macron és Donald Trump találkozója kapcsán például jelenleg még a francia elnök megalázásának értékelik a szakértők, hogy Trump az asztal sarkára ültette Macront, de ahogy több hasonló esetet jegyez majd a krónika, úgy halványul el ezen gesztusok értéke is. 

A hasonló analógiák miatt szakértők felhívják a figyelmet, hogy bár megdöbbentő volt látni Trump, Vance és Zelenszkij csörtéjét az Ovális Irodában, az valójában nem egyedülálló. A két- és többoldalú kapcsolatok története tele van kínosra sikerült találkozókkal. Némelyiknek kifejezett politikai következménye is lett, mások csak rossz emlékként maradtak meg. 

Amerikában például az ötvenes-hatvanas években nem volt jó afrikai diplomatának lenni. Hiába volt ez az időszak a korábbi Brit Birodalom államainak függetlenedési időszaka, az Egyesült Államokban virágzott a szegregáció, ezért az országba érkező diplomatáknak rendszeresen megkülönböztetéssel kellett szembesülniük akár megszállni akartak valahol, akár étkezni. Történt például, hogy Sierra Leone nagykövete, William Henry Fitzjohn sofőrével együtt vacsorázni szeretett volna egy marylandi étteremben. Mindkét férfitól megtagadták a kiszolgálást. Erre ugyan válaszul John F. Kennedy 1961-ben fogadta Fitzjohnt a Fehér Házban, a megkülönböztetések mégsem szűntek meg azonnal. Szintén Amerikához kötődik – bár nem az amerikaiak hibája – Boris Jelcin és Bill Clinton egyik kínos összejövetele. Első találkozásukkor, 1994-ben az orosz elnök annyira felöntött a garatra, hogy egy szál alsóneműben rohangált Washington belvárosában, taxit és pizzát követelve. A titkosszolgálat visszakísérte ugyan a szállására, azonban Jelcin újra elszökött, és az amerikai elnök vendégházaként ismert Blair House személyzete ittas behatolónak vélte. Amerikai és orosz titkosszolgálati közreműködésre volt szükség a félreértés tisztázásához. Clinton később úgy nyilatkozott, hogy az orosz elnök megkapta a pizzáját, de szakértők szerint az amerikai elnök kevéssé tudta az incidens után komolyan venni kollégáját. Jelcin alkoholproblémája egyébként máskor is okozott gondot: egy dublini találkozón például annyira részeg volt, hogy ki sem tudott szállni a gépből. 

Komoly vagy mulatságos? 

Szintén inkább mulatságos, semmint komoly eset történt 2022-ben James Cleverly brit külügyminiszterrel és német kollégájával, Anna­lena Baerbockkal. A terv az volt, hogy egy Londonban való séta során vitatják meg a szükséges ügyeket. Az útvonalat előre megtervezték és leegyeztették a rendőrséggel, ám a két külügyminiszter előtt nem járt senki, hogy vezesse őket, ezért teljesen eltértek az iránytól, végül egy bevásárló árkádsorban nézegettek kirakatokat. Cleverly Kolumbiában is bajba került, amikor egy évvel később két és fél órás dzsungeltúrán találta magát kollégája, Alvaro Leyva nyolcvanéves vezetőjének segítségével. 

A Zelenszkij-esethez leginkább Szerbia (akkor még Jugoszlávia) delegációjának 1999-es ram­bouillet-i helyzete hasonlítható. A szerb diplomaták a Párizs melletti kastélyban ultimátumot kaptak: engedjék be a NATO csapatait. Nemet mondtak, mire a NATO 78 napon keresztül bombázta őket az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül. Milan Milutinovic szerb elnök tárgyalása szintén túlfűtött hangnemben zajlott, hiába utalt egy lehetséges kompromisszumra, amely a NATO közvetlen parancsnoksága nélkül biztosította volna a nemzetközi jelenlétet. 

Szakértők szerint alapvető probléma, ha a nemzetközi tárgyalásokon a felek eltérnek az előre eltervezett forgatókönyvtől, ilyenkor ugyanis borítékolható, hogy történni fog valami. 2016-ban például Nicky Morgan akkori brit oktatási miniszter találkozott orosz kollégájával, Vlagyimir Medinszkijjel. Az eredeti tervek szerint oktatási kérdésekről egyeztettek volna, ám Morgan úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül, hogy Medinszkij éppen egy LMBTQ-közösséggel kapcsolatos jogszabályon dolgozott, ami Morgan szerint nem felelt meg az esélyegyenlőségnek. Az orosz miniszter válaszul azonnal befejezte a találkozót, és elsétált. 

Magyar tárgyalók 

Magyar szempontból a legérdekesebb Grósz Károly és Nicolae Ceaușescu 1988-as aradi találkozója. 1977 óta ez volt az első felsőszintű megbeszélés a két ország között, amelyre az ekkorra már kifejezetten hűvös viszony adott okot (közvetlenül a romániai falurombolás és az azt követő magyarországi tiltakozássorozat). A nyolcvanas évek végére Ceaușescun fokozatosan eluralkodott a paranoia, egyre elnyomóbb lett diktatúrája, aminek a falurombolás is része volt (hivatalosan a kommunizmus megvalósításához szükséges településrendezés). Ceaușescu szokatlanul rövid, ultimátumszerű határidőt adott, ami miatt a magyar fél rohamtempóban készült. A találkozót azóta a „süketek beszédeként” értékeli a történelemtudomány, ahol a román diktátor megalázta a Minisztertanács elnökét. Grósz 25 percben vázolta a magyar javaslatot, amelyben kulturális és gazdasági kapcsolatfejlesztés is szerepelt, mire Ceaușescu két és fél órában válaszolt. Csak a gazdasági együttműködés fejlesztésével értett egyet, a kulturális frontot teljesen kizárta, ahogy a kolozsvári magyar főkonzulátus újranyitását is. Az összesen 450 perces találkozóról Grósz 17 percben számolt be a magyar tévében, ami elég volt ahhoz, hogy innentől kezdve sikertelen politikusnak tartsák. 

Az Ovális Irodában történtek különlegessége is a tömegtájékoztatásban rejlik. Most először láthatta élő egyenesben két tárgyaló fél vitáját az utca embere. A mobiltelefonok és a streaming világában ez várhatóan egyre inkább elterjed, ami szintén a korábbi diplomáciai normák lebontásához vezet. A kérdés tehát, meddig tartható fenn az eddig megszokott alacsony elvárásokat megtestesítő, unalmas nyilatkozati rendszer, és mikor válik kötelezővé a nagyobb transzparencia, illetve hol lesz az új határvonal a tájékoztatás és a nemzetbiztonsági érdekekkel is összefüggő titkolózás között?