Az írás: erkölcs

Németh László a magyar irodalomba 1925-ben robbant be, amikor a Horváthné meghal című elbeszélésével megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Így fogalmazott: „Egy novella volt a sorsjegy, amelyen nevemet az íróvá avatás húzáson kihúzták.” Már akkor kijelentette, hogy a magyar szellemi élet szervezője kíván lenni. Bécsi nászútjáról levelet írt Osvát Ernőnek: „Mi szeretnék lenni? (…) a magyar szellemi erők organizátora.” A Nyugat szerkesztősége írót várt, nem organizátort. 1927-ben a Napkelet vezető kritikusa lett. Itt jelentette meg folytatásokban első regényét, az Emberi színjátékot is. Babits hívására lett a Nyugat kritikusa. Később saját utat választott, 1932 szeptemberében megindította egyszemélyes folyóiratát: a Tanut. Beköszöntőjében azt írta: „Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság.” Az író sok egyéb tevékenységet is folytatott, melyekről kevesebbet tudunk: „akadnak magyarok is, akik nem tudnak rólam többet, mint a svédek…” – írta. 

Életrajza ugyan nem bővelkedik látványos fordulatokban, azonban élettörténetét tanulmányozva a korszak politikai és kulturális eseményeibe is bepillanthatunk. Pályáját orvosként kezdte: először fogorvosként, majd iskolaorvosként dolgozott. Többek között a Medve utcai polgári iskolában is, ahol a gyerekek vizsgálata közben nem csak az emberi szervezet titkait, de az emberi lélek viszonylatait is alaposan kiismerte, és később ezeket a tapasztalásokat felhasználta műveiben hősei jellemének megrajzolásakor. De tudományos irodalmunkat is gazdagította orvosi vonatkozású tanulmányaival, például a hipertóniáról adott részletes leírása tudományos pontossággal rögzíti e betegség fázisait. A Levelek a hipertóniáról szerzői kommentárjában azt írta: „Ez a könyv arról szól, ami mindnyájunkkal megtörténik egyszer (…), hogy gyógyíthatatlan betegek leszünk, s a betegség, mint kígyó egy magányos Laokoónt, elkezd körülfolyni, szorítani, ropogtatni (...), csak azt hagyja meg magából, ami életében is egyik sajátsága volt, a dolgokkal szembenéző könyörtelen gondolkozást.” Kiváló orvos­törté­né­szek bizonyítják, hogy Németh László saját életét, írói pályáját hosszabbította meg azzal, hogy önmagán is eredményesen kísérletezett, szinte csak egy lázgörbéhez hasonlítható vérnyomásgörbén figyelte állapotának változásait. 

Az író a magyar pedagógiatörténetben is letette a névjegyét, jelentős alkotásokkal gazdagította azt. Hódmezővásárhelyi tanári működése idején a különböző tantárgyak összefüggéseit kutatta, a gyakorlatban pedig kipróbálta e tantárgyak integrált tanításának lehetőségeit. Kísérlete nemcsak a humán tárgyakra, hanem a reáliákra is kiterjedt, és óraleírásai, tanulmányai, tanítványainak visszaemlékezései e kísérletek sikeréről számolnak be. Szívesen jellemezte önmagát pedagógusként. Tanulmányaiban, cikkeiben (A tanügy rendezése, Ha én miniszter lennék) kí­­sérleteinek eredményeit, gyakorlati megvalósításának lehetőségeit, valamint pedagógiai és a kultúrára vonatkozó elképzeléseit fogalmazta meg: „A pedagógusi hit, mely inkább a természet, mint nézet dolga, kettőt tételez fel: hogy az emberek (az eddiginél különbbé) nevelhetők, s hogy (az eddiginél többre) taníthatók.” 

Íróként mindig a teljességre törekedett: minden irodalmi mű­­nemben alkotott, de önmagát elsősorban esszéírónak tartotta. Tanulmány- és esszéírói céljait elsősorban a maga alapította egyszemélyes folyóiratában, a Tanuban valósíthatta meg, amely ugyan csak néhány évig élt, de e folyóiratban megfogalmazott célkitűzését az egész írói pályáját végigkísérő alkotások bizonyítják. Úgy fogalmazott: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek.” Magáról azt állította: „a prózába vagyok száműzve”, holott „természetem szerint drámaíró vagyok”. Komoly mércét támasztott az írásokkal szemben: „Két dolog teszi a jó regényírót: az a hűség, amellyel az élethez tapad, s az a hűtlenség, amellyel az élet fölé kerekedik.” 

Esszéinek és tanulmányainak témái rendkívül változatosak: egyaránt otthonosan mozgott az irodalom, a pedagógia, az orvostudomány, a természettudományok, a zene és a szociológia területén. Ugyan költőként kevésbé ismert, ám ő maga fontosnak tartotta a verseit is. A prózát egyfajta száműzetésnek érezte, holott ez a műfaj hozta meg számára az első sikereket. Regényei a magyar prózairodalom legjelentősebb alkotói közé emelték. Társadalmi és történelmi drámáiban a férfihősök viszik a vezérszólamot; azok a hősök, akik az író saját belső konfliktusait a legplasztikusabban jelenítették meg. Egyik drámájának főszereplőjével mondatta ki egész írói-gondolkodói pályájának fontos hitvallását: „Szerettem az igazságot.”

Íróként mindig a helyes, helytálló, élni segítő gondolatokat, igazságokat kereste. Számára fontos volt az élet és az emberi méltóság, a szellemi szuverenitás. Sokszor került politikai, ideológiai „tévedés” vádja alá. De nemcsak keserű vitái voltak, hanem tanulságos kiengesztelődései, kibékülései is. A vádakra, megbélyegzésekre, a maga mentségére a békességóhajtás szellemében válaszolt: „Arra, hogy kivel mint bántak, mennyire ismerték félre, van objektív mérték: az, amit egy életen át összeírtak róla. Én sosem kívántam más emlékművet, mint ezt: a rólam írtak összegyűjtését, kiadását. Nem azért, hogy támadói­mat pellengérre állítsam; mentségül inkább, hogy művemet milyen közegellenállással szemben kellett a világba nyomnom.” 

Németh László műveinek megértéséért, gondolataiért meg kell küzdeni. Művei nem a zsöllyék kényelmét kínálják, hanem a tanulópad fegyelmét követelik. Írásait meditatív, mély olvasatban érdemes értelmeznünk. Életeszményként vallotta: „A szeretetben megélt igazságot keressük. Ha nem, önmagunk és a Lélek ellen vétünk.” Írói alapelve: „Az írás: erkölcs… Az író vállalkozás.” 

De nemcsak írni, hanem olvasni is nagyon szeretett: „A jó könyvet arról ismerem meg, hogy nem tudom egyfolytában végigolvasni.” Az orosz, angol, német amerikai, magyar irodalomból úgy válogatott saját maga számára, hogy az ezekről írt naplójegyzetek egyben eligazítást jelentenek az olvasóknak is: olyan vezérfonalat, amely segít eligazodni az irodalom sok irányba tartó országútjain.