Hundertwasser csodái

Noha Hundertwasser néven ismeri a világ, már a névadása is bonyolult volt. Friedrich Stowasser néven Bécsben született 1928. de­­cember 15-én, nevét 1949-ben változtatta, „németesítette” a Hun­dert­wasserre, ugyanis a sto szlávul százat jelent. Teljes művészneve Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser volt, ebből a Frie­den­sreich magyarul békével teli, a Regentag esős nap, a Dunkel­bunt pedig sötéttarka jelentésű. 

Zsidó édesanyjával a harmincas években megkeresztelkedtek, és amikor a náci Németország 1938-ban bekebelezte Ausztriát, anyja a faji törvények értelmében fél­zsidónak minősülő fiút beléptette a Hitlerjugendbe. A kockázatos terv sikerült, ők, bár nagy nélkülözések között, de átvészelték a világháborút, rokonaik viszont a koncentrációs táborokban haltak meg. A bécsi Képzőművészeti Akadémián 1949-ben eltöltött rövid időszakot leszámítva nem tanult intézményes keretek közt, a bécsi Képzőművészeti Akadémiát otthagyva, autodidaktaként tanult tovább, főleg 1951-ben tett marokkói és tunéziai útjai hatottak rá. 1952-ben nyitotta meg első kiállítását Bécsben, egy évvel később megfestette első spirálalakzatát, 1958-ban Penészkiáltványt írt az építészeti racionalizmus ellen. Párizstól Tokióig bejárta az egész világot, 1972 és 1983 között öt földrészen láthatták vándorkiállítását. Utazásai során előadásokat tartott, meztelen per­for­man­szokat mutatott be, miközben felolvasta a Meztelenbeszéd a harmadik bőr jogáért című írását. 

Előadásaiban az ember öt bőréről beszélt, amelyek a következők: a saját bőrünk, a ruházat, a ház, a szociális környezet (a családtól a nemzetig) és a globalitás. Már az 1950-es években világpolgárként élt, a civilizáció kritikusaként lépett fel, foglalkoztatta a környezetvédelem kérdése. A kispolgárt megbotránkoztatni akaró művész mozgalmat indított Jogod az ablakhoz – kötelességed a fa iránt elnevezéssel, melyben az ablakok kötetlen elhelyezését és tetőkertek telepítését hirdette. 

Humuszvécé című kiáltványában a fekália visszajuttatását javasolta a természet körforgásába. Festészetében, homlokzataiban, postai bélyegein, ruhaterveiben harsány színeket alkalmazott, kereste az ember és a természet megbékélésének lehetőségeit. Lenyűgözték a spirális formák, elutasította az egyenes vonalakat, amelyeket „az ördög eszközének” tartott. Művészetelméletét transzautomatizmusnak, festészetét organikus festészetnek nevezte. 

Művészetét a bécsi századforduló világából eredeztetik, forrásait a szecesszió formakincsével azonosítják, munkamódszerében és alkotásai letisztultságában puritán vonalvezetés fedezhető fel. Ugyanakkor bármit képes volt munkáin átszűrni, sajátságossá formálni. Következetes és mindvégig nyitott életművébe egzotikus kultúrák stílusjegyeit ugyanúgy beletette, miként olyan egymástól távol eső művészeti jelenségeket, mint a naiv festészet, az absztrakt informel vagy Antoni Gaudí építészetének bizonyos vonásai. Az építészet racionalizmusát bíráló Penészkiáltványában így foglalt állást az egyenesekkel szemben: „Az egyenes vonal istentelen, nem alkotó vonal, csupán másoló, utánzó, az emberi szellem nem lel otthonra benne, csak a kényelemhajhászó esztelen, elvakított, formátlan tömeg.” Ennek megfelelően hullámzó hatású épületbelsőiben és -homlokzatain keresve sem találni belőlük egyet sem, annál több görbét és spirált tervezett. Gondolkodói hitvallása – az ember és a természet aszimmetrikus, egyben mégiscsak harmonikus együttese – nyilvánul meg így, ahogy a házak teraszaira, erkélyei­re ültetett számos bokor és fa is az organikus műalkotás általa megalapozott koncepciójába illeszkedik. 

Életmódjában is küzdött a szimmetria, az egyformaság ellen olyannyira, hogy rendszerint felemás zoknit hordott. Már amikor volt rajta zokni. Több alkalommal is megesett ugyanis, hogy meztelenül rendezett performanszokat, egy ízben tiltakozásképpen az akkori bécsi alpolgármesternő előtt vetkőzött pucérra. 
Úgy vélte: „Csak ha úgy szereted a fákat, mint önmagadat, akkor van esélyed a túlélésre.” Elhivatott környezetvédő volt, azt mondta, „szereti a földgolyót két kézzel két oldalról átfogni”. 1973-ban Új-Zélandra utazott egy kiállításra, és azonnal elvarázsolta az ország. Egy öbölben vásárolt magának 450 hektárnyi földet, ahol megvalósította mindazt, amit a természettudatos életről gondolt – a fűvel borított tetejű, napkollektoros háztól a humuszvécén át a növényi víztisztító berendezésig. Több tízezer fát ültetett a farmon, amit attól kezdve Bécs mellett a második otthonának tekintett. 

A '70-es és '80-as években öt földrészen, Párizstól Tokióig láthatták vándorkiállítását. 1980-ban megkapta az Osztrák Állami Nagydíjat, egy év múlva a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzorává választották, 1997-ben az Osztrák Köztársaság legmagasabb állami kitüntetésével is elismerték. Leghíresebb munkája a bécsi Hundert­wasser-ház, illetve a közelében lévő múzeum (Kunst Haus Wien), ahol műveinek állandó tárlata látható. Az 1983–1985 között épült ház meghatározhatatlan formái, a tetőn és erkélyein burjánzó kertek, színes kerámiái, hullámzó padlói és járdái, a logikát nélkülöző, változatos szerkezeti elemei, burkolata és aszimmetriái minden évben látogatók tízezreit vonzzák. Az épületről azt mondta: „Néhányan azt állítják, a házak falakból állnak, szerintem meg ablakokból.” Nyilvánvaló szimbolika – az ember otthona nem kell, hogy a világtól és a másik embertől elzárt tér, börtön legyen, ellenkezőleg, közelséget, világra nyitottságot, sőt távlatot kell biztosítani az ablakok által, ráadásul fénnyel gazdagon telítve. Napkollektoros ház, humuszvécé, növényi víztisztító berendezés – ötletei, az újrahasznosításról, a természetmegőrzésről, környezettudatosságról vallott nézetei aktuálisabbak, mint bármikor. Alkotásai éppen azt a gyakran élesen jelentkező határt mossák el, amely a műalkotást mintegy elválasztja a hétköznapi élettől. Nyilvános illemhelyet, pályaudvart, éttermet, borászatot, templomot, sőt Új-Zéland másodlagos zászlaját is megtervezte Koru néven. Élete utolsó évtizedét a szigetországban töltötte. Éppen Bécsbe tartott, amikor 2000. február 19-én, hetvenegy évesen a Queen Elizabeth II óceánjárón meghalt. Új-Zélandi birtokán ökológiai temetése volt: vászonba csavarva, hatvan centivel a föld alatt helyezték el testét. Sírja felett ma egy tulipánfa magasodik. 

A rendkívül eredeti, megzabolázhatatlan művész, aki állandóan feltűnést keltett és botrányokat kavart, már néhány évvel a halála után klasszikussá vált.

Legmeghökkentőbb műveivel is arra kereste a választ, hogy miképpen élhetne harmonikusan együtt ember és természet. Ismertsége és munkái népszerűsége országhatárokat és kontinenseket ível át. Alkotásainak megítélése azonban a mai napig ellentmondásos: sokan rajonganak értük, mások giccseseknek, kritikusai pedig puszta dekorációknak tartják őket. 2022-ben nyílt meg Hundertwasser Art Center néven a világ második Hundertwasser-múzeuma, amely az osztrák művész saját tervei alapján épült Új-Zéland egyik tengerparti városá­ban, Whangareiben. A művész munkáit bemutató állandó kiállítás mellett a helyi kortárs művészet platformjaként működik az intézmény. A bécsi Hundertwasser-múzeum bő féléves felújítást követően, 2024 februárjában nyitotta meg kapuit ismét: az ikonikus épületet környezet- és látogatóbaráttá alakították és felfrissítették az állandó tárlatot is. 

Hundertwasser bélyegtervezésben is népszerű volt, több levélbélyeget készített a Zöld-foki-szi­ge­teknek, az ENSZ postahivatalai részére, Liechtensteinnek, Luxemburgnak, Franciaországnak, Ausztriának. Az Osztrák Posta további Hundertwasser-motívumokat használt fel az Európa-sorozatában is.