Négy nő, négyféle szerelem

Jelentős szerelmeiben – Vágó Márta, Szántó Judit, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra – a költő egyszerre kereste az anyát, a társat, a megváltót, gyakran mindhármat egyszerre. Mindegyik nő más-más oldalát érintette meg a költő személyiségének, intellektuális, érzelmi, szexuális és spirituális szinteken is. Szomorú tény, hogy a kapcsolatok szinte törvényszerűen maradtak beteljesületlenek, nem csupán külső okokból, hanem a költő pszichés terheltsége miatt is. 

Vágó Márta: eszményi és elérhetetlen 

József Attila 1927 őszén került közelebbi ismeretségbe nemzedéktársaival, ekkor lett barátja Illyés Gyula is. Nem sokkal később mutatták be őt Vágó Mártának, a kiváló közgazdász Vágó József rendkívül művelt, tájékozott lányának. Nagy szerelem szövődött közöttük, igaz, a lány nemegyszer megrémült udvarlója hangulatingadozásaitól. Szülei is hamar rájöttek, hogy lányuk választása nem a legmegfelelőbb, ezért azt kötötték ki feltételnek, hogy a labilis fiú szerezzen rendes munkát, lányukat meg külföldre küldték tanulni (titkon remélve, hogy a kapocs így megszakad köztük). Mialatt Márta Londonban volt, a férfi idehaza ideg-összeroppanást kapott, nem tudott munkát vállalni. 
Szerelmüket végül nem a távolság győzte le, hanem Márta belátta: József Attila képtelen megfelelő körülményeket biztosítani a családi élet számára, máshoz ment férjhez. A költő úgy próbálta kompenzálni szerelmi kudarcát, hogy a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta: „Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem” – írta Végül című verse átdolgozott változatában. A versekben (Klárisok) Márta idealizált női képként jelenik meg, mint elérhetetlen, de tökéletes szeretett lény. Az elszakadás mélyen megrázta a költőt. 

Szántó Judit: megélt, sebző kapcsolat 

Kijelenthetjük: Judit nélkül József Attilát sem életében, sem halálában nem övezte volna akkora megbecsülés, mint ennek a kemény, elszánt, szerelmes nőnek a segítségével. Kapcsolatuk kezdetén, 1930-ban azonnal összeköltöztek, és az asszony vértanúi szenvedéllyel igyekezett minden terhet levenni az akkor már kimondottan labilis költő válláról. Eltartotta, minden téren gondoskodott róla (főzött, mosott, takarított rá), szerkesztőségekben házalt a verseivel. Egész lényét szerelmének rendelte alá, miközben pontosan érezte: nem ő a költő igazi nagy szerelme. 

A férfi összesen két verset írt hozzá: a Judit címűt és egy töredéket. Mindkét költemény szeretetteljes, bajtársias hangnemben íródott, de vad lángolás egyikben sincs, sőt, a töredékben a költő konkrétan meg is fogalmazza: „szövetség ez s nem szerelem”. 
A fiatal költő egy illúziót kergetve újabb szerelmek után futott, Judit pedig igyekezett tűrni. 1934-ben, amikor a férfi első ízben szakított vele, öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. Ekkor még sikerült visszaszereznie a bűntudatos poétát, de 1936-ban végleg elváltak útjaik. 

Az asszony a szakítás után sem vesztette szem elől a költőt. Állandó levelezésben állt a nővéreivel, tőlük értesült haláláról is, ő volt az első, aki az 1937. december 3-i tragédia hírére Balatonszárszóra érkezett. A maga démonaival is állandóan küzdő Juditnak esélye sem lehetett megmenteni a pszichésen súlyosan terhelt költőt, de ő volt az egyetlen, aki ezt hosszú időn keresztül megpróbálta. Lobbitevékenységével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy József Attila 1938-ban posztumusz Baumgarten-díjat kapott. 

Gyömrői Edit: az analitikus múzsa 

A költő 1935-től terápiába járt Gyömrői Edithez, a pszichoanalitikus a freudi módszerrel kezelte a súlyos lelki válságban lévő férfit. Szinte kódolva volt, hogy szerelemre lobban a szép és okos nő iránt! Teljes odaadást remélt, ezenkívül valamiféle anyaszerepet is kívánt volna szerelmétől, erről tanúskodik a nőhöz írott verse, a Gyermekké tettél: „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. / Ostoba vagyok – foglalkozz velem.” 
Bár József Attilát egy rövid ideig­ eufóriával töltötte el a megismerkedésük, nem volt sok esélye egy harmonikus viszonynak. Mivel érzései nem leltek viszonzásra, a költő kegyetlen, gyilkos indulatoktól fűtött versekben adott hangot kétségbeejtő kínlódásának, szerelmi kiszolgáltatottságának. 

Kozmutza Flóra: az utolsó áhítat 

A legtöbb szerelmes vers utolsó szerelméhez, Flórához szól, akit a költő 1937 februárjában ismert meg. A pszichológusnő Párizsból hazatérve képesség- és hajlamvizsgálatokat végzett írókkal, tudósokkal és más értelmiségiekkel, így került kapcsolatba József Attilával is. Aki már a második találkozásukkor megkérte a lány kezét! A férfi érzékeny lelke, hevessége és csodálatos költeményei lassan felébresztették Flórában is a vonzalmat: „Felmerült bennem, hogy ezzel az emberrel le tudnám élni az életem” – írta naplójában. 

Amikor nemsokára Flóra szívizomgyulladás miatt kórházba került, a szeretett nő miatti aggodalom, a lét bizonytalansága felébresztette a férfi téveszméit, hamarosan kifordult magából. A Flóráról írt versek alaphangja mindvégig a vágy, az áhítat, sohasem a beteljesülés. A boldogságot minduntalan átjárta, veszélyeztette a kétely, a szorongás és a félelem. 

A teljes összeomlás előtt álló költő szanatóriumba került, Flóra csak két hónap elteltével tudta meglátogatni saját betegsége miatt. Addigra a férfi már mindennel megvádolta, főleg megcsalásokkal, úgyhogy hiá­ba próbálta kierőszakolni az igent, a lány már nem akart hozzámenni.

Két héttel azután, hogy kijött a szanatóriumból, Balatonszárszón a sínek között találták meg a költőt. Flóra később férjhez ment a jó barát Illyés Gyulához. A közvélemény so­káig azzal vádolta a házaspárt, hogy miattuk lett öngyilkos József Attila. Ők viszont tapintatosan nem reagáltak a vádakra, szívükben őrizték barátjuk emlékét.