Két világ között

Az amerikai író százötven éve, 1875. szeptember 1-jén látta meg a napvilágot. Jómódú chicagói családban nőtt fel, apja kereskedő és polgárháborús veterán, anyja tanítónő volt. Előkelő magániskolák után a michigani katonai akadémián végzett 1895-ben, és rövid ideig az arizonai lovasságnál szolgált. Később a századforduló Amerikájára jellemző kísérletező lendülettel egymást váltották életében a különféle állások és üzleti ötletek, belekóstolt a vasúti rendészetbe, az irodai gyorsírásba, a reklámba és a kereskedelembe is. Vállalkozásai sorra kudarcba fulladtak, mígnem az írás felé fordult. 

Burroughs szenvedélyes olvasója volt a ponyvalapoknak, és úgy gondolta, ilyet ő is tud írni. 1912-ben közölte első művét, a Mars-ciklust nyitó A Mars holdjai alatt című történetet. Ugyanebben az évben a The All-Story magazin hasábjain megszületett Tarzan első története is, a Tarzan, a majomember. A regény 1914-es könyvkiadása azonnali sikert aratott, s az ezt követő két és fél évtizedben Bur­roughs csaknem hetven kötetet publikált, köztük huszonöt Tarzan-regényt, Vénusz- és Föld-belseje-sorozatokat, déli-sarki kalandokat. 

Képzeletbeli Afrika 

A szerző soha nem járt Afrikában. A kontinens képe a kora XX. századi amerikai-nyugat-európai átlagolvasó képzeteiből épült fel. Mégis, Tarzan alakjában olyan modern mítoszt teremtett, amely a természet és civilizáció közti feszültséget drámaian sűríti. A „majmok ura” egyszerre vad és mélyen nemes, végül pedig kiderül róla, hogy egy elpusztult angol arisztokrata gyermeke. A természetben az ügyességnek köszönhető boldogulás, a test és szellem harmóniájának eszménye, a romantikus szerelem és a hűség motívuma együtt adta a figura vonz­erejét, amelyen generációk nőttek fel. Burroughs 1923-ban saját kiadót alapított, Hollywood mellett birtokot vásárolt. A környéket később Tarzanának nevezték el. 

A vásznon a figura már 1918-ban jelent meg Elmo Lincolnnal, a némafilmes korszakban több feldolgozás követte. Az első hangos Tarzan az 1929-es Tarzan és a tigris volt, de az igazi áttörést a harmincas évektől Johnny Weissmüller hozta, Maureen O’Sullivan Jane-jével és Csita humorával. A negyvenes évek végéig tartó széria meghatározta a mozinarratívát: a dzsungel egzotikus látványvilága, a civilizációval dacoló hős képe és a melodrámai szál találkozott a korszak technikai bravúrjaival. A szerepben később újabb színészek tűntek fel, a legutóbbi nagy stúdióprodukciók között David Yates 2016-os filmje Alexander Skarsgårddal a főszerepben ismét a gyökerekhez fordult, de már a XXI. század szájízének megfele­lően. 

A Tarzan-jelenség kulturális jelentősége a XX. század eseményeinek metszéspontjában áll. Egyfelől a kaland mítosza: a vadon hívása, az identitás keresése és a természettel való azonosulás vágya a válságok idején különösen erős vonzódást okoz. A nagy gazdasági világválság éveiben a könyvek és filmek sokaknak kínáltak menekülést, hiszen a hőst látták, aki puszta kézzel küzd krokodilokkal és oroszlánokkal, egyszerre testesíve meg az erőt és a tisztaságot. Másfelől Tarzan a természet-nevelés vitában is szimbólummá vált, feltéve a kérdést, hogy a vér és származás, vagy a közeg és tapasztalat határozza-e meg az embert. Burroughs válasza ambivalens: ugyanis a nemesi származás többletet sugall, ám a hőssé válás tényleges útját a közösség, az apák helyét betöltő majmok, majd az emberek és a hely szelleme rajzolja meg. 

A XX–XXI. század fordulóján mind markánsabbá váltak a kritikai olvasatok. Tarzan a fehér megmentő narratíva egyik ikonikus alakja lett: az afrikai háttér díszletként szolgál, miközben a rendetlenséget, babonát és vad veszélyt a kívülről jött hős fékezi meg. A korai könyvekben és filmekben gyakoriak a leegyszerűsítő, sokszor sértő toposzok: a kontinens homogenizáló ábrázolása, az afrikai népek egynemű „másikként” való megjelenítése. A filmtörténetben a harmincas–negyvenes évek Weissmüller-szé­riá­ja számos néző számára rögzítette ezt a látásmódot, amelyet aztán a későbbi produkciók részben ismételtek, részben újraértelmeztek. 

Változó hangsúlyok 

A későbbi adaptációk egy része a hangsúlyokat rendezte át. A Disney 1999-es animációs filmje például a család, az identitás és a két világ közötti híd témáját emelte ki, Phil Collins dalai és az ani­má­ció­technológiai újítások az érzelmi ívet és a vizuális dinamizmust erősítették. A stúdió tudatosan egyszerűsítette az emberi szereplők világát, és a dzsungelállatok karakterizálása révén a környezetvédelemre fókuszált. Kritikusai szerint ezzel kikerülte a legkényesebb kérdéseket, így az afrikai közösségek ábrázolását. A film hívei ezzel szemben úgy vélik, a mozi az univerzális emberi tapasztalatokra (család, otthonkeresés, elfogadás) koncentrálva teremtett új értelmezési utat a klasszikus történethez. A televíziós és képregényes feldolgozásokban is megfigyelhető a hangsúlyváltás: hol a természetvédő hős, hol a kultúrák között közvetítő alak kerül előtérbe, máskor a gyerekközönségnek szánt humor és akció lazítja az eredeti művek ridegebb világképét. 

A vita nem csupán esztétikai. A gyarmati hierarchiák öröksége és a faji toposzok kritikája fontos része lett a Tarzan-örökség körüli diskurzusnak. Az egyik értelmezés kérlelhetetlenül rámutat a korai szövegek közhelyeire, a tájékozatlan Afrika-kép hibáira és arra, miként hatott mindez a XX. század közönségképzésére. A másik irány ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy Tarzan elsősorban a természet visszahódításának és az egyéni önmeghaladás története, amelyet minden korszak saját kérdései felől olvas újra, így lehet környezetvédő ikon, identitástörténet (a gyermek, aki két kultúrában nő fel), vagy a civilizáció önkritikájának képe is. 

A különféle feldolgozások nyelvén a változó értelmezések pontosan követhetők. A klasszikus sorozatok a rendteremtő, kívülről jött hős tekintélyét hangsúlyozták, míg a modern filmek a kizsákmányolás elleni harcot és a partneri viszonyt (Jane például aktívabb figura, a helyi közösségek sem díszletek, hanem cselekvő felek). A családi animációk a közösség, a gondoskodás, a különbözőség elfogadása felől közelítenek. Nem elhanyagolható a technológia szerepe sem: a némafilmtől a számítógépes animációig vezető úton mindig másképp született meg a dzsungel, és így más hangsúlyt kapott a természethez fűződő viszony és az ember-állat kapcsolat. 

Hullámzó pályán 

Burroughs magánélete és pályája a XX. századi amerikai történettel párhuzamosan hullámzott. 1933-ban polgármesternek választották California Beachen, kétszer vált el, a II. világháborúban (66 évesen) haditudósítóként dolgozott. A háború után visszavonultan élt. 1950. március 19-én hunyt el, a legenda szerint képregényt olvasott, amikor szívroham érte. Tarzanában temették el. Nevét a Marson kráter viseli, művei 2003-ban posztumusz helyet hoztak neki a Science Fiction és Fantasy Hírességek Csarnokában. 

Burroughs egyszerre volt a pony­vairodalom iparos zsenije és a modern mítoszok egyik hatásos megteremtője. A Tarzan-történetek – minden problematikájuk ellenére – arról tanúskodnak, hogy a XX. század embere mennyire vágyott vissza a természetbe, mennyire kételkedett saját civilizációjának hasznosságában, és mennyire szeretett volna tisztán cselekvő hőst látni maga előtt. A XXI. századi olvasat már hitelesebb, sok­szó­lamúbb ábrázolást kíván, amelyben a partnerség és a történelmi önkritika is helyet kap. 

Tarzan ma is két világ közt áll. Az egyik a klasszikus kaland, az önmeghaladás, a szerelem és a hűség világa, a másik a kritikus önvizsgálaté. A figura tartósságát talán épp ez a kettősség magyarázza. Ma a hősök sorra új színeket kapnak, és Tarzan képes újra és újra feltenni ugyanazt a kérdést: „Ki vagyok én és hol az otthonom?” És ez alighanem aktuálisabb, mint valaha.