Helyi hősök

A vidéki Magyarországot már jóval 1956 októbere előtt feszültségek jellemezték. A kollektivizálás, a beszolgáltatások, az állandó hatósági ellenőrzés és az életlehetőségek beszűkülése az 1950-es évek elejére általános elkeseredést szült. Somlai Katalin történész megfogalmazása szerint a falusi közösségek „megtépázott önszerveződése” ugyan meggyengült, de nem tűnt el, a mélyen őrzött társadalmi és erkölcsi tartalékok a kitörés pillanatát várták. 

A forradalom Szegeden pattant ki, ahol október 16-án megalakult a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ). Bár formálisan a marxi–lenini elvek alapján jött létre, valójában a pártállam egyeduralmának első nyílt megtörését jelentette. A szegedi diákok példája gyorsan követőkre talált: Debrecen, Miskolc és Veszp­rém egyetemistái ugyancsak megfogalmazták követeléseiket. 

A megmozdulások ezután kezdődtek a fővárosban is. A forradalom első sortüze sem Budapesten, hanem Debrecenben dördült el október 23-án: az ÁVH emberei belelőttek a békésen tüntető diákok és polgárok tömegébe. A debreceni tüntetés példát adott az ország minden részének. 

Városokban és falvakban 

A mosonmagyaróvári sortűz október 26-án a forradalom egyik legvéresebb eseménye volt, több mint hatvan halottal. Hasonlóan megrázó volt a tiszakécskei vérengzés, ahol Gyurkó Lajos vezérőrnagy tűzparancsa nyomán vadászgépek lőttek a békés tömegre. Az ilyen esetek nemcsak a helyi közösségek traumájává váltak, hanem a megtorlás idején a rendszer igazolásául is szolgáltak. 

A kistelepülések lassabban mozdultak, de a forradalom ott is elérte a mindennapokat. A helyi gyűlölt funkcionáriusokat elűzték, a tanácsházakról leszedték a vörös csillagot, a begyűjtési íveket elégették, a föld visszaadását követelték. A falvak lakói rendszerint a közeli városok forradalmi tanácsaihoz csatlakoztak, de saját követeléseiket is megfogalmazták, mindenekelőtt a földtulajdon visszaszerzését és a kollektivizálás eltörlését. 

Ezek a helyi mozgalmak sokszor vallásos jelleget öltöttek: közös imádságok, keresztállítások, a templomok köré szerveződő gyűlések jellemezték őket. A közösségek önvédelmi alapon nemzetőrséget szerveztek, rendet tartottak, élelmet gyűjtöttek a harcoló főváros számára. Balmazújváros, Paks, Mezőkovácsháza vagy Battonya példája mutatja, hogy a vidék önellátó és önszerveződő erőként működött. 

– A családunk számára 1953 és 1958 között Nagydorog volt a világ közepe, mivel mint rendszerellenesnek címkézett család az alföldi kitelepítés után ide költözhettünk – mondja el Téglásy Imre, A kocka – Nagydorog nagy forradalma 1956-ban című dokumentumfilm készítője. – A filmmel szerettem volna bemutatni, hogy ez a kis Tolna megyei falu hogyan vett részt a forradalomban, például rendszeresen szállított élelmiszert a budapesti éhezőknek. Különleges élmény volt gyerekként megélni, hogy Nagydorogon is kivágták a Rákosi-címert a zászlóból, hogy én is nemzeti színű szalagot kaptam, vagy láttam, ahogy egy nagy máglya ég a faluban. 

Téglásy Imre édesapját a falubeliek arra kérték, hogy vezesse a nemzetőrséget, mivel korábban katonatisztként szolgált. A Nagydorogon megalakuló szervezet ennek megfelelően kifejezetten védte a helyieket, kijelentve, hogy a forradalmi eseményeket senki sem használhatja fel személyes bosszújára. Így a faluban nem történt például atrocitás a zsidók ellen, ami máshol előfordult. 

A forradalmi események vidéken sokféle formában bontakoztak ki, de több ismétlődő mintázat is megfigyelhető. Az egyik típus a kettős hatalom rendszere (például Szegeden), ahol a forradalmi bizottságok és a helyi pártapparátus egyszerre próbálták irányítani a várost. Másutt (például Debrecenben vagy Győrben) a forradalmi bizottmányok gyorsan átvették az irányítást, gyakran vérontás nélkül. 
A forradalom vidéki szervezettségének csúcspontját a Dunántúli Nemzeti Tanács (DNT) megalakulása jelentette október 30-án Győrben. Szigethy Attila vezetésével regionális szinten próbálták összehangolni a szabadságharcos erőket, tárgyalni a kormánnyal, sőt alternatív állami struktúrát szervezni. Ez már a nemzeti önrendelkezés kísérlete volt, amikor a vidék politikai értelemben is a főváros mellé emelkedett. 

Miért nem tudjuk? 

Bár november 4-én, a második szovjet intervencióval a forradalom elbukott, a vidék forradalmi bizottságai, nemzeti tanácsok és munkástanácsok hetekkel tovább működtek. Sőt, a kettős hatalom állapota sok helyütt 1957 tavaszáig fennmaradt: a hivatalosan visszaállított tanácsrendszer mellett tovább éltek az önszerveződő néphatalmi testületek. A vidéki munkástanácsok például Miskolcon, Salgótarjánban vagy Tatabányán a forradalom leverése után is sztrájkokat, tiltakozásokat szerveztek. A megtorlás egyik legbrutálisabb fejezete a salgótarjáni sortűz volt 1956. december 8-án, amikor közel száz tüntetőt öltek meg, jelezve, a Kádár-rendszer nem enged semmiféle önálló kezdeményezést. 

A forradalom emlékezetében a vidéki események háttérbe szorulásának több oka van. Az egyik a Kádár-kori történetírás tudatos torzítása: a hivatalos narratíva a vidéki felkeléseket „ellenforradalmi zavargásokként” ábrázolta, sőt sok esetben egyszerű köztörvényes bűncselekményekként. Az 1957 utáni megtorlásokban a vidéki nemzetőrök, nemzeti bizottságok tagjai és parasztvezetők voltak a legkönnyebb célpontok, hiszen nem tudtak védekezni megfelelően, és dokumentumaik is hiányosak voltak. Téglásy Imre édesapját például valótlanul vádolták meg, majd zárták börtönbe, azzal az indokkal, hogy kommunisták kivégzésére készült. 

A másik ok a források pusztulása és a kutatás nehézsége. A vidéki eseményekről kevés hivatalos irat maradt fenn, a helyi sajtót elhallgattatták, a nemzetőrségek jegyzőkönyveit megsemmisítették. Sok mindent csak személyes visszaemlékezésekből, falusi krónikákból vagy utólagos periratokból ismerünk. Ezért a történészek számára a vidék forradalma mozaikokból, töredékekből rakható össze. 

A harmadik tényező a történelmi figyelem központosítása. Budapest képei, a tankok és barikádok drámája erősebb vizuális hatással bírt, mint a falusi gyűléseké vagy a megyei bizottságok vitáié. A kollektív emlékezet a látványos küzdelmet őrizte meg, nem a csendes ellenállás mindennapjait. 

Mindez azért szomorú, mivel éppen a vidék forradalma mutatta meg, hogy 1956 nem pusztán politikai hatalomváltási kísérlet volt, hanem a társadalom önrendelkezési küzdelme. A falusi paraszt, a gyári munkás, az egyetemi hallgató és a kisvárosi tanító ugyanazt követelte: szabad választásokat, független Magyarországot, a szovjet csapatok kivonását és a kommunista önkény megszüntetését. 

A forradalom napjaiban a falusi gyűlések, a városi munkástanácsok és a megyei nemzeti bizottságok valódi önkormányzati demokráciát hoztak létre, és néhány hétre megvalósult az a népuralom, amelyről korábban sokan csak álmodtak. Ezt az alulról építkező spontán szerveződést a későbbi diktatúra sem tudta teljesen kiirtani: az emléke, a közösségi önrendelkezés tapasztalata tovább élt a helyi társadalomban. 

Különösen veszélyes 

A Kádár-rendszer hamar felismerte, hogy a vidék forradalmi tapasztalata különösen veszélyes. A parasztság önszerveződése és a kollektivizálás elutasítása a rendszer legitimációs alapját ásta alá. Ezért a megtorlás célpontjai között kiemelt helyen álltak a vidéki forradalmi vezetők, tanácstagok, papok, tanítók. A karhatalom brutalitása például Békésben, Sarkadon vagy Battonyán a helyi közösségek megfélemlítését szolgálta. A vidéki események elhallgatása pedig a hatalom narratív győzelmét jelentette. A „fővárosi forradalom” hangsúlyozásával sikerült háttérbe szorítani a helyi hősöket. 

A XXI. századi kutatások lassan adják vissza a vidék forradalmának méltó helyét, hogy a szabadság iránti vágy nem ideológiai, hanem emberi természetű volt. A falusi gyűlések és városi munkástanácsok önszerveződése az alulról jövő demokrácia ritka példája a XX. századi Közép-Európában. Üzenete nem a hősies fegyveres küzdelemben, hanem a közösségi összefogásban, a morális helytállásban, az önszerveződés bátorságában rejlik.