Tarzan igazi Jane-je

Jane Goodall 1934. április 3-án született Londonban. Gyermekkorától vonzotta a természet: mesekönyveiben Tarzan és Dr. Dolittle történetei vitték egzotikus világokba, és amikor először elolvasta Burroughs hősének kalandjait, biztosra vette, hogy a dzsungelben a helye. Kislányként képes volt órákra eltűnni a tyúkólban, hogy kiderítse, hogyan tojik a tyúk. Édesanyja előbb rendőrt hívott az eltűnt gyerek keresésére, majd amikor megtalálta, nem dorgálta meg, hanem figyelmesen végighallgatta a kislány beszámolóját. Ez a nyitottság és kíváncsiság határozta meg Goodall egész életét. 

Húszas évei végén titkárnői munkát vállalt, majd egy barátnője farmjára utazott Kenyába, ahol találkozott Louis Leakey antropológussal. A tudós felismerte benne a szenvedélyt és a nyitott szellemet. 1960-ban, huszonhat évesen küldte Goodallt a mai Tanzánia Gombe Nemzeti Parkjába, hogy megkezdje a vadon élő csimpánzok tanulmányozását. Tudományos fokozata ekkor még nem volt, sőt tanulmányai is hiányosak voltak, de annál erősebb volt benne a vágy, hogy közelről ismerje meg a főemlősök életét. 

Nehéz kezdet 

A kezdet nehéz volt. Hónapokig tartott, mire az állatok egyáltalán a közelébe engedték. Egy napon azonban egy hím, akit Jane David Greybeard­nek nevezett el, türelmesen figyelte őt. Nem sokkal később tanúja lehetett egy, a tudományt örökre megváltoztató pillanatnak: David Greybeard gallyat tört, lehántotta a leveleit, majd termeszeket halászott vele. A csimpánzok tehát nemcsak eszközt használnak, hanem készítenek is. A felfedezés alapjaiban rengette meg azt a tételt, hogy az ember az egyedüli eszközkészítő faj. Leakey ezután mondta, hogy át kell definiálnunk az embert, vagy át kell értékelnünk a csimpánzokat. 

Goodall különleges módszertanát eleinte sokan kritizálták. Nem számokkal, hanem nevekkel illette az állatokat, illetve közéjük költözött, így szomszédként, nem megfigyelőként élt velük. A tudományos világ egy része túl szubjektívnek tartotta. Ám ahogy évről évre feltárta a csimpánzok bonyolult társadalmi hálóit, szövetségeit és konfliktusait, bebizonyosodott, közelről lehet a legtisztábban megérteni a faj viselkedését. Felfedezései megmutatták, hogy a csimpánzok képesek empátiára, gyászolnak, ugyanakkor területért háborúznak és akár gyilkolnak is. Ez az ambivalencia egyszerre hozta közelebb az emberhez legközelebbi rokonait, ugyanakkor távolította el a két fajt. 

Korszakalkotó munkáját több vezető tudományos lap is lehozta, 1965-ben pedig a National Geographic címlapjára került. A lapban a nagyközönség számára is elmagyarázta a főemlősöknek bonyolult érzelmi és társadalmi élete van. Egy Orson Welles narrálta dokumentumfilmben is szerepelt, amelyben egy bébi- csimpánzzal birkózott. Tudományos ismeretterjesztő tevékenysége azért is egyedülálló, mivel anélkül vett részt doktori képzésben, hogy az alapdiplomája meglett volna. A Cambridge-i Egyetemen szerezte meg egyébként fokozatát. 

Az évek múlásával Goodall rádöbbent, hogy az erdők fogyatkoznak, az orvvadászat és az illegális kereskedelem veszélyezteti a csimpánzokat. 1977-ben megalapította a Jane Goodall Intézetet, amely a természetvédelem, a fajmegőrzés és a közösségi programok világméretű hálózatává nőtt. 1991-ben útjára indította a Roots & Shoots ifjúsági programot, amely ma több mint száz országban ösztönzi a fiatalokat környezettudatosságra. Goodall hitt abban, hogy a változást a következő generációkon keresztül lehet elérni. 

Csimpánzként köszönt 

Előadásai legendásak voltak. Évente háromszáz napot utazott, hol egyetemi amfiteátrumokban, hol óvodákban beszélt arról, miért kell felelősen bánnunk a bolygóval. Gyakran kezdett csimpánzhuhogással, a veszélyek mellett a reményről is beszélt, hogy minden egyes fa elültetése, minden egyéni döntés számít. 

Életének utolsó évtizedeiben globális ikonná vált. Az ENSZ békenagyköveteként dolgozott a klímaváltozás ügyében, Nobel-díjasok, politikusok, színészek keresték társaságát. Goodall hatása egyedi megközelítésében rejlett. Úgy gondolta az emberekhez a szívükön keresztül vezet az út. Ezért nem a félelemre, hanem a reményre épített. Utolsó éveiben podcastokat készített, könyveket írt, és még kilencven felett is színpadon állt, gyakran viccelődve: „Tarzan rossz Jane-t választott, engem kellett volna.” 

2021-ben adta ki A remény könyve című művét, amelyben bevallotta, hogy néha úgy érezte, vesztes csatát vív, de arról is beszélt, hogy nem adja fel, folytatja tovább. Akkori nyilatkozata szerint voltak olyan napjai, amikor fel sem akart kelni az ágyból, mert olyan világban élt, ahol „muszáj depressziósnak lenni”. Ugyanakkor mindig eszébe jutott, hogy még rengeteg minden van hátra, „és ezért kell harcolnunk”. Ez a gondolat adott számára erőt, és javasolta mindenkinek, hogy hasonlóan küzdjön. Ő pedig megfogadta, hogy nem fogja feladni. „Harcban fogok meghalni, az biztos” – fogalmazott. 

Így is tett. 2025 októberében, kaliforniai előadókörútja közben érte a halál. Magánélete sosem került reflektorfénybe, mindig munkájáról lehetett csak hallani. Nehéz volna egyetlen mondatba sűríteni, mit hagyott hátra. Kutatásai átírták a főemlősökről való tudásunkat, aktivizmusa mozgalmat teremtett. 

A bolygó és a mi barátunk 

Halálhíre megrengette a világot. Sir David Attenborough szerint „ő volt az első, aki bebizonyította, hogy ember és csimpánz között barátság is születhet”, és nélküle szegényebb lenne a tudomány és a világ. Barack Obama úgy vélte, „ajtókat nyitott meg a nők generációi előtt a tudományban”. Leonardo DiCaprio hősként emlegette, aki milliókat inspirált, hogy törődjenek a bolygóval. Vilmos herceg azt írta, hogy a világ „egy rendkívüli hangot” vesztett el, és hálás volt a tudósnak a természet iránti kíváncsiság és cselekvési vágy inspirálásáért. Sussex hercege és hercegnéje Goodall vízióját dicsérte, egy emberét, aki „jótékony, tudós a bolygó és a mi barátunk volt”. Justin Trudeau, Kanada volt miniszterelnöke pedig azt mondta, hogy Goodall „együttérzése tovább él majd” a jövőbeli természetvédelmi munkában. 

Magyarországon is megemlékeztek róla egy Goodallról elnevezett tölgyfa mellett. De Amerikában is faültetéssel állítottak neki emléket. Halála előtt Los Angelesbe várták, hogy ötezer fát ültessen el számos önkéntessel együtt, hogy helyrehozzák a várost sújtó erdőtüzek okozta faveszteséget. Goodall azonban már nem tudott részt venni az eseményen. Az első fát a pasadenai tűzoltók társaságában Jane Goodall nevében ültetették, miután egyperces néma csenddel emlékeztek meg a tudósról. Jane Goodall örökségéről világszerte számos szervezet emeli ki, hogy nem pusztán tudományos, hanem erkölcsi iránytű a jövő generációi számára.