A hetvenharmadik másodperc

Régóta foglalkoztatja az emberiséget, hogy mi található a Földön kívül, hogyan működik a Naprendszer, és milyen eszközökkel lehet eljutni a világűrbe. A XX. század második felére a technika és a tudomány fejlődése ezt már nem elméleti kérdésként kezelte. Rohamléptekkel haladt az űr meghódítása, és az 1980-as években egyre inkább úgy gondolták: hamarosan eljön az idő, amikor az űrutazás szinte mindennapi gyakorlattá válik az ember számára. 

Az amerikai Challenger küldetései jól illeszkedtek ebbe a szemléletbe. A NASA űrrepülőgépe 1983–1985 között kilenc sikeres küldetést teljesített: műholdakat juttatott Föld körüli pályára, és tudományos kísérletek sorában vett részt. Fedélzetén fokozatosan növelték a legénység létszámát, hat-, majd hétfős személyzet is részt vett az űrrepüléseken. 

Történetének magyar vonatkozása is volt. Egy 1984-es küldetésen a fedélzeten a hazai fejlesztésű Pille sugárdózismérő rendszert alkalmazták. Az eszköz kis mérete és megbízhatósága révén alkalmas volt az űrhajósokat érő sugárzás pontos mérésére. (A Pille továbbfejlesztett változatait a mai napig alkalmazzák az űrhajózásban.) 

∗ 

Az űrutazás „üzemszerűvé” válásának gondolata jelent meg a Challenger tizedik küldetésének tervezésében is. A Halley-üstökös meg­­figyelése és egyéb műszaki, illetve tudományos feladatok mellett az első civilt – egy tanárt – vitte volna az űrbe. 

Ronald Reagan amerikai elnök 1984-ben hirdette meg a Tanár az űrben programot. A kezdeményezés első pillantásra oktatási és társadalmi programnak tűnhet, ám bizonyos értelemben a hidegháborús versengés késői szakaszának is felfogható. 

A felhívás óriási visszhangot váltott ki: közel tizenegyezer amerikai pedagógus jelentkezett. A hosszú kiválasztási folyamat végén tízen maradtak versenyben. 1985 júliusában a Fehér Házban, ünnepélyes keretek között id. George Bush alelnök jelentette be a döntést: a program nyertese Christa McAuliffe, tartalékosa pedig Barbara Morgan. Ő akkor repült volna, ha McAuliffe valamilyen okból nem vehet részt a küldetésben. 

A nyertes tanárnő a New Hamp­shire-i Concord gimnáziumában tanított történelmet és társadalomismeretet, a bejelentés után pedig gyökeresen megváltozott az élete. Interjúkat adott, televíziós műsorokban szerepelt, országosan ismertté vált, ahogyan férje és két kisgyermeke is. Minden alkalommal hangsúlyozta: úgy tekint az űrutazásra, hogy új távlatot adhat a tanításnak, felkészítheti a fiatalokat a jövőre. Amikor egy interjúban megkérdezték tőle, fél-e, azt válaszolta: nem, legfeljebb a kilövés pillanatában fog izgulni. Bár az űrrepülés manapság már biztonságosnak tűnik – tette hozzá. Néhány hónappal később mondatai tragikus felhangot kaptak. 

A nyilvános szereplések mellett McAuliffe-nek és tartalékosának, Barbara Morgannak természetesen szigorú kiképzésen is részt kellett vennie. Erről egyszer Christa úgy fogalmazott: nehéz megszokni, hogy most ismét tanuló lett, és mindent pontosan meg kell jegyeznie, majd újra és újra gyakorolni. 
Külön feladatot jelentett az űrből tervezett tanórák előkészítése. Az elképzelés szerint legalább két, élőben közvetített tanórát tartottak volna a Challenger fedélzetéről, amelyeket az iskolák televízión keresztül követtek volna. Különböző szimulációkban kellett gyakorolni, hogyan lehet tanítani, ha az oktató nem a katedrán áll, hanem súlytalanságban lebeg egy szűk űrkabinban. Bár McAuliffe szakterülete a társadalomtudomány volt, az űrből természettudományos és műszaki jellegű órákat tartott volna. Be akarta mutatni a súlytalanság hatásait, különböző mágneses kísérleteket, és azt, hogyan zajlik az asztronauták mindennapi munkája a fedélzeten. 

∗ 

A kilövést eredetileg 1985. december 23-ra tűzték ki, de a rossz időjárás miatt januárra tették át. Majd újabb halasztások következtek a szokatlanul hideg miatt. Végül 1986. január 28-án a Challenger elindult végzetes útjára, fedélzetén a hétfős legénységgel. A parancsnok Francis Scobee, a pilóta Michael­ Smith volt. Ellison Onizuka a rakéta különböző elemei között lévő elektromos kapcsolatért és az adatkommunikációért felelt, Ronald McNair feladata az adatgyűjtő műhold és a Halley-üstököst vizsgáló csillagászati platform kezelése lett volna. Judith Resnik fedélzeti mérnökként, Gregory Jarvis rakományfelelősként dolgozott. Christa McAuliffe pedig a gyermekeket akarta tanítani. 
Milliók nézték a felszállást a televízión keresztül, köztük a Concord gimnázium diákjai is. Az első másodpercek a megszokott rend szerint teltek, majd látszott, hogy valami nincs rendben. A hajtóművekből kiáramló égésgázok színe megváltozott, néhány pillanattal később pedig már nem egy, hanem két csóva rajzolódott ki az égre. A nézők ekkor még nem tudták, valójában mit látnak. A kilövés utáni 73. másodpercben, körülbelül tizenhat kilométeres magasságban az űrrepülőgép hatalmas tűzlabdává változott és darabjaira hullott. A roncsok fél percen át záporoztak az Atlanti-óceánba. Bár sokan reménykedtek, hogy a katasztrófának lehetnek túlélői, de a hét asztronauta életét vesztette. 
A vizsgálatok szerint a katasztrófát az okozta, hogy a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták illesztései­ben a gumitömítés – az úgynevezett O-gyűrű – a hideg időben megkeményedett, elveszítette rugalmasságát, és az indítás után néhány másodperccel átégett. Az így keletkezett lángcsóva átégette a külső üzemanyagtartályt, amely szétesett. A hidrogéntartály nekicsapódott a folyékony oxigént tartalmazó üzemanyagtartálynak, és a kiáramló üzemanyag robbanásszerűen elégett, az űrsikló a kicsapó lángok és a fellépő aerodinamikai erők hatására több darabra esett. 

Azt is feltárta a vizsgálat, hogy a tömítőgyűrűk hideg időben jelentkező meghibásodásának kockázata a gyártó cég előtt ismert volt, és ezt a problémát a NASA felé is jelezték. A figyelmeztetések azonban a döntéshozatal során nem kaptak kellő súlyt. Emellett pedig valószínűleg anyagi és PR-szempontok is közrejátszottak, hogy a startot nem halasztották el. 

∗ 

A baleset után a NASA közel két évre felfüggesztette az űrrepülőgép-programot, az csak 1988 szeptemberében folytatódott. A hordozórakétákat és az űrsiklókat áttervezték, az űrsiklók biztonsági berendezéseit­ tökéletesítették, illetve újakat is beépítettek. A történtek átformálták a NASA vezetési és döntéshozatali kultúráját is: felismerték, hogy a technikai kockázatok „megszokása” önmagában veszélyforrás. Ezért nagyobb hangsúlyt kaptak a mérnöki vélemények és nyíltabbá vált a biztonsági aggályok kezelése. A történteket ma is esettanulmányként elemzik nemcsak az űrkutatásban, hanem más, nagy kockázatú iparágakban is. 

A tragédia a tartalékosként kijelölt Barbara Morgan életére is mély hatással volt. Úgy döntött, hogy tovább viszi Christa McAuliffe pedagógiai küldetését. Megtartotta azokat az előadásokat és iskolai találkozókat, amelyeket eredetileg McAuliffe számára szerveztek meg. Ezeken az alkalmakon arról beszélt, hogy mit tanult a felkészülés során, és hangsúlyozta a matematika, valamint a természettudományos tárgyak szerepét. Kezdetben gyakran tapasztalta, hogy a hallgatóságot inkább a baleset körülményei, az áldozatok családjainak sorsa és az ő személyes élményei érdeklik, mint maga az előadás. Munkája azonban hozzájárult ahhoz, hogy a tragédia feldolgozhatóvá váljon, és a közvélemény ne forduljon el végleg az űrkutatástól. 

A Challenger roncsainak egy része ma emlék- és kiállítási tárgyként látható, más darabokat a NASA elzárva, kegyeleti okokból őriz. Érdekesség, hogy 2022-ben egy dokumentumfilmes csapat merülés közben az Atlanti-óceán mélyén, Florida partjai közelében rábukkant egy nagyméretű Challenger-darabra. A NASA megerősítette, hogy a körülbelül 4,5×4,5 méteres, homokba fúródott elem az űrsiklóból származik, nagy valószínűséggel az űrrepülőgép törzsének alsó részéből. Ez az eddig ismert egyik legnagyobb, a katasztrófa után előkerült roncsdarab, amely egyelőre az óceán fenekén marad.