Aki vörösre festette a divatot

Valentino Garavani, a XX. század egyik legnagyobb divattervezője békésen halt meg római otthonában január 19-én, családja körében. A tervezőt a római Piazza Migna­nellin, a divatház római székházánál ravatalozták fel, temetésére pedig a Basilica of Saint Mary of the Angels and Martyrs templomban került sor. Ravatalánál olaszok és külföldiek hosszú sora állt. A világosbarna koporsót a divattervező élettársa, Giancarlo Giammetti és közeli rokonok kísérték, a termet fehér virágok, többnyire rózsák díszítették. A székháza melletti Valentino-butikon félárbócra eresztették az olasz zászlót, a kirakatokat pedig feketébe öltöztették a következő fehér színű angol felirattal: I love beauty, it’s not my fault (Nem az én hibám, szeretem a szépet), ami Valentino ismert mondása volt. A halál okát nem hozták nyilvánosságra, de a hír azonnali, világméretű reakciókat váltott ki. Valentino volt ugyanis az egyik utolsó olyan divatóriás, aki még a divat globalizált, pénzügyi érdekektől vezérelt korszakát megelőző időszakban vált legendává. Olyan nevekkel emlegették együtt, mint Giorgio Armani és Karl Lagerfeld, a generációval, amelyben a tervező személyisége legalább annyit jelentett, mint maguk a ruhák. 

1932 májusában született az észak-olaszországi Vogherában, jómódú családban. Már gyerekként rajzolt, érdekelte a szépség. Tizenhét évesen Párizsba költözött, ahol a Chambre Syndicale de la Couture Parisienne hallgatójaként tanult, majd olyan divatházaknál dolgozott, mint Balenciaga, Jean Dessès vagy Guy Laroche. Ezekben az években tanulta meg a kifinomult szabászat fegyelmét és aprólékos precizitását, azt a mesterségbeli tudást, amely később védjegyévé vált. 1959-ben Rómában alapította meg saját divatházát, majd egy évvel később találkozott Giancarlo Giammettivel, aki nemcsak üzleti partnere, hanem hosszú ideig élettársa is lett. Kettőjük együttműködése tette a Valen­tino márkát globális luxusbirodalommá. 

A világhír a legendás Valentino-vöröshöz kötődött. A különleges karmazsinvörös árnyalat – amelyet egy barcelonai operában látott elegáns idős hölgy inspirált – annyira meghatározóvá vált, hogy Valentino minden kollekciójában szerepelt legalább egy vörös ruha. Utolsó, 2008-as bemutatóján pedig valamennyi modell vörösben lépett kifutóra. A 2022-ben megjelent Rosso (Piros) című könyvében így írt kedvenc színéről: „Úgy gondolom, hogy a pirosba öltözött nő mindig csodálatos, ő a hősnő tökéletes képe.” 
Valentino ruhái az ünnepről szóltak. Nem hétköznapra készültek, hanem nagy pillanatokra. Egyik első híres vásárlója Elizabeth Taylor volt, akivel a Kleopátra című film római forgatása során ismerkedett meg az 1960-as évek elején. Taylort olyan nevek követték, mint Begum Aga Khan, Paola belga királynő, Audrey Hepburn és Joan Collins színésznők, valamint Jacqueline Kennedy, aki Valentino-ruhában ment hozzá 1968-ban a görög hajózási óriáshoz, Arisztotelészi Onásziszhoz.

Népszerűsége az évtizedek múlásával is töretlen maradt. A tervező az 1970-es évek nagy részét New Yorkban töltötte, széles baráti körének tagja volt például Andy Warhol vagy Diana Vreeland, a Vogue szerkesztője. Az 1990-es években az évtized szupermodelljeinek, köztük Claudia Schiffernek és Naomi Camp­bellnek a kedvence lett. 

Alkotásai rendszeresen szerepeltek a vörös szőnyegen is. Az Oscar-gálákról emlékezetes például Jane Fonda 1981-es gyöngyös ruhája volt, Julia Roberts 2001-es fekete-fehér vintage ruhája, Jennifer Lopez 2003-as pasztellmenta, kaftán stílusú ruhája és Cate Blanchett 2005-ös napsárga ruhája. Fonda, Roberts és Blanchett is Oscar-díjat nyert azokban az években. Az utóbbi években Zendaya, Carey Mulligan, Nicole Kidman, Jennifer Lopez és Gemma Chan is őt választották az Oscar-gálán. 

Precízen szabott öltönyeivel, napbarnított bőrével és tökéletesen fésült hajával Valentino minden porcikájában a tipikus olasz úriembert testesítette meg. A tervezés mellett lelkesen gyűjtött kínai régiségeket, és a virágok és a növényzet iránti szeretetének hódolt a Párizs külvárosában található, XVII. századi, Chateau Wideville parkosított birtokán. Emellett otthonai voltak Londonban, Párizsban, New Yorkban, Spanyolországban és Gstaadban, Svájcban. Alexandra Shulman, a British Vogue korábbi főszerkesztője szerint Valentino „megtestesítette mindazt, amit az emberek egy divattervezőtől várnak: csillogást, luxust, időtlen szépséget”. Nem akart trendeket diktálni vagy provokálni, egyszerűen szép ruhákat alkotott.

1998-ban mintegy 300 millió dollárért eladta cégét, de 2008-ig aktívan dolgozott. Visszavonulását a párizsi Musée Rodinben tartott, sztárokkal teli bemutató koronázta meg. A róla szóló dokumentumfilmben (Valentino: Az utolsó császár) híresen kijelentette: „Nem érdekel a kollekció. A kutyáim fontosabbak.” Valentino tudta, mit jelent az elmúlás. A dokumentumfilm végén, amikor arról kérdezték, pótolható-e, csak ennyit mondott mosolyogva: „Utánam az özönvíz.” 

Halála után sorra érkeztek a méltatások. Giorgia Meloni olasz miniszterelnök „az olasz haute couture örök szimbólumának” nevezte. Gwyneth Paltrow személyes emlékeket idézett fel nevetéséről és legendás megjegyzéseiről. A divatház jelenlegi kreatív vezetője, Alessandro Michele szerint Valentino azt hagyta ránk, hogy „a szépség radikális figyelem”. Michele szerint nagy örökséget kell továbbvinnie, már csak azért is mivel Valentino a szenvedélyes és szeretetteljes munkavégzés példaképe volt, aki valami hatalmasat épített fel. Alba Armillei fodrász, a tervező régi munkatársa azt tette hozzá, hogy Valentino „rendkívül kreatív volt, amihez hozzányúlt, széppé vált”. 

Valentinóval valóban véget ér a divat régi iskolája, a nagy korszak, amikor egy tervező neve nemcsak márkajelzésként funkcionált, hanem életformát, ízlést és világnézetet is jelentett. Valentino vöröse azonban velünk marad, láthatjuk a ruhákban, a fotókon, a vörös szőnyegen. És minden alkalommal üzeni, hogy a szépség időtlen érték. Sokkal több egyszerű trendnél.