Dosztojevszkij kristályvázái

A család története egészen a XVI. század elejéig vezethető vissza, a felmenők között akadt pap és politikus, de rabló és férjgyilkos asszony is. Dosztojevszkij édesanyja az irodalom- és művészetkedvelő Marija Nyecsajeva, apja pedig a papi szemináriumból kiugrott katonaorvos volt. Házasságukat lassan kétszáz év távlatából nehéz megítélni. Sokáig tartotta – sőt, tartja – magát az a nézet, hogy az apa erőszakos hajlamú és alkoholista volt, aki dühkitörésekkel, féltékenységi jelenetekkel gyötörte a családot. A legújabb irodalomtörténeti kutatások szerint azonban megbecsült orvos volt, akit betegei nagyon szerettek, és az állam is elismerte munkásságát. Feleségével együtt nagy szeretetben nevelték hét gyermeküket. Feltehetőleg halálát sem az okozta, hogy feldühödött jobbágyai agyonverték, hanem agyvérzés végzett vele. 

Az azonban bizonyos, hogy Dosztojevszkijt – aki 16 évesen vesztette el anyját – mélyen megrázta apja halála. Ezt követően jelentkeztek nála az epilepszia első tünetei, a betegség pedig egész életében végigkísérte. 

∗ 

Dosztojevszkij Péterváron a Hadmérnöki Intézetben tanult, 1843-ban hadmérnöknek állt, de alig egy év után otthagyta állását. Rátalált igazi hivatására, amelyet bátyjának írt levelében egyértelműen meg is fogalmazott: „Vagy író leszek, vagy a Névába vetem magam.” 

Első regénye, a Szegény emberek 1846-ban jelent meg, és jelentős sikert aratott. A kritikusok szerint ilyen regényt 25 éves korában csak egy zseni írhat, aki a belelátás erejével egy pillanat alatt megragadja azt, amihez a hétköznapi embernek sokéves tapasztalatra van szüksége. Második regénye, A hasonmás már nem volt ennyire népszerű, mint ahogyan „irodalmi napszámosként” írt elbeszélései is csak mérsékelt sikert arattak. „Vergődöm a jég alatt, mint a hal” – így jellemezte helyzetét bátyjának. 

Az írói bizonytalanság után a sors még keményebb csapást mért rá, amely nemcsak irodalmi pályáját, de életét is kettétörte. A cári birodalomban az utópikus szocializmus eszméit hirdető Pet­ra­sevsz­kij-kör tagjaként 1849-ben letartóztatták és a Péter–Pál-erőd Alekszej-sáncába vitték. Elhivatottságára jellemző, hogy a börtön falai között is regényt írt. A főhadbíróság golyó általi halálra ítélte, amelyet 1849. december 22-én akartak végrehajtani. Már előkészültek a kivégzésre, amikor a cár az utolsó pillanatban megkegyelmezett. 

Csak elképzelni tudjuk, hogy mit élhetett át azokban a percekben, a halálra várva. Itt is többféle visszaemlékezésről írnak a történetírók. Van, aki szerint Dosztojevszkij beletörődött a sorsába. 
„Akkor már nyugodtan néztem mindezt. Tompán, igen tompultan gondoltam az elkerülhetetlen végre. Azt is tompultan vettem tudomásul, hogy a halálos ítéletet nem hajtják végre. Nem éreztem örömöt, boldogságot, hogy visszatérek az életbe. Körülöttem lármáztak, kiabáltak. Nekem pedig minden mindegy volt, én már átéltem a legborzalmasabbat. Igen, igen, a legborzalmasabbat – olvasható egy, állítólag Dosztojevszkij szavaira épülő visszaemlékezésben. 

Egy másik, sokat idézett levél ennek szinte az ellenkezőjéről számol be. Dosztojevszkij így írt azokról a bizonyos pillanatokról a feleségének: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap az életemben!” 

∗ 

Hogy mi a valóság, nem tudjuk teljes bizonyossággal. Az sem kizárt, hogy mindkét lelkiállapot egyszerre volt jelen, hiszen az emberi lélek és az elme képes az ilyen kettősségre. Az azonban bizonyos, hogy az ítélet, a kivégzés körüli cári színjáték az író életének egyik meghatározóbb eleme lett, a jelenet visszatér Az író naplójában, a Bűn és bűnhődésben és A félkegyelműben is.

Dosztojevszkij a haláltól tehát megmenekült, büntetését Szibériában kellett letöltenie. Négyévnyi kényszermunkára ítélték azzal a kiegészítéssel, hogy utána közkatonaként kell szolgálnia. A fogolytáborban embertelen körülmények között, nehéz fizikai munkával teltek az évek.

A fegyenctelepről kikerülve közkatonaként kellett szolgálnia, csak 1859 novemberében térhetett vissza Pétervárra. Hosszú száműzetése után a közvélemény együttérzéssel fogadta, de a szimpátia nem a művészetnek szól, hanem az embernek. Legújabb írásai alapján az irodalmi körök úgy ítélték meg: „kiírta” magát. 

A kritikusok ítélete tévesnek bizonyult, amit a Dosztojevszkij testvérek által indított Vremja (Idő) című folyóirat világosan megmutatott. Az újságban jelent meg folytatásokban a Feljegyzések a holtak házából című, önéletrajzi jellegű regény, amely sikert aratott, megnövelte a folyóirat előfizetőinek a számát. 
Azt gondolhatnánk, innen révbe ért az író élete. Ám hamarosan újabb sorscsapásokkal kellett szembenéznie. A hatóságok 1863-ban betiltották a folyóiratot, ami anyagi katasztrófát jelentett. A pénzügyi nehézségeket csak tetézte Dosztojevszkij játékszenvedélye: megrögzött rulettjátékos volt. 
Bár a testvérek újabb lapot indíthattak, ahhoz már sikerült előfizetőket toborozni. Dosztojevszkij pedig szinte élete végéig törlesztette a felhalmozódott adósságokat. Újabb csapást jelentett, hogy 1864-ben meghalt első felesége és a testvére is, aki a legközelebb állt hozzá. 

Ilyen körülmények között, az adósok börtönének árnyékában született meg a Bűn és bűnhődés végső változata, amely 1866-ban jelent meg először. Bár ma már alapműként tartja számon az irodalomtörténet, megjelenésekor nem aratott osztatlan sikert. 

Dosztojevszkij 1867-ben feleségül vette Anna Sznyitkinát, regényeinek gyorsírónőjét. Közös életük az író haláláig tartott; házasságukból négy gyermek született, akik közül az első, Szonja Genfben halt meg háromévesen. A legkisebb gyermek, Aljosa szintén háromévesen (1878-ban) epilepsziaroham következtében hunyt el. 

Anna nem pusztán családot, hanem biztos hátteret is adott az írónak. Megegyezett a hitelezőkkel, elkezdték Dosztojevszkij regényeit könyvként kiadni, s ebből a jövedelemből tudták kifizetni a váltókat és a tartozásokat. Végül anyagi helyzetük pár évvel az író halála előtt rendeződött. 

Dosztojevszkij rengeteget dolgozott, többnyire késő este és éjjel. Az írás, az alkotás lelki kényszer volt nála. Gyermekeit rajongásig imádta, de nevelésükkel csak viszonylag ritkán foglalkozott. Kedvelte a szép ruhákat és gyakran vásárolt kristályvázákat. A színházat és az operát is szerette, egy-egy darabot többször is megnézett, hogy mélyebb benyomást szerezzen róla. Élete végén gyakran hívták előadni, szavalni, mert kiváló színészi képessége és szuggesztív előadásmódja volt. 

∗ 

Az 1870-es évek végén Dosztojevszkij egészsége erősen megromlott, de még sikerült befejeznie A Karamazov testvéreket: 1880 decemberében még kezében tarthatta a könyv első önálló kiadását. A feljegyzések szerint Dosztojevszkij tervezte a regény folytatását, az azonban már nem készült el. Dosztojevszkij 1881. február 9-én tüdőtágulásban hunyt el. 

Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra, temetésén óriási tömeg vett részt. Felesége, Anna Dosztojevszkaja majdnem negyven évvel élte túl férjét, és 1918-ban magányosan halt meg Jaltában. Végső kívánsága az volt, hogy férje mellé temessék. Ezt unokája csak 1968-ban tudta teljesíteni. 

Dosztojevszkij sírfelirata János evangéliumának azon sorai, amelyek A Karamazov testvérekben is szerepelnek: „Ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” 

Kijelenthetjük, hogy Dosztojevszkij művei igazán sok gyümölcsöt teremtek. Életműve nemcsak az irodalomra volt hatással, hanem a pszichológiára, a filozófiára, sőt, némiképp a jogra is. Bár Dosztojevszkijt nem könnyű olvasni, minden generáció újra és újra felfedezi magának. Az utóbbi években például kifejezetten népszerűek lettek novellái a közösségi média felületein.