Hatalmak harca: Kína vs. Amerika

„Az amerikai-kínai viszony a XXI. század egyik legfontosabb kapcsolatrendszere lesz” – nyilatkozta az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Barack Obama még tavaly júliusban. Az elnök kijelentésével békülékeny hangot ütött meg – akkor épp tárgyalásos úton próbálták a felek elsimítani gazdasági ellentéteiket. Fejlemények ide vagy oda, Obamának minden bizonnyal igaza volt a fent idézett kijelentésben, s a két ország konfliktusainak krónikájából megállapíthatjuk: a század egyik legfontosabb kapcsolatrendszerének tagjai legalábbis távolságtartással figyelik egymás lépéseit. A kölcsönös bizalmatlanság már csak amiatt is érthető, hogy a két nagyhatalom gazdaságilag részben egymásra van utalva. Az amerikai államnak Kína a legnagyobb hitelezője, s miközben az ázsiai ország devizatartalékainak legnagyobb része dollárban van, hatalmas kereskedelmimérleg-többletet is felhalmoztak az USA-val szemben.

A kínai gazdaság az ezredforduló környékén kezdett meredek növekedésbe az életbe léptetett reformoknak és a nagyszabású beruházásoknak köszönhetően. Az ázsiai ország erősödése rövidesen veszélyeztetni kezdte az Egyesült Államok pozícióját a térségben, Washington ennek ellenére azóta is nagyrészt megengedő politikát folytat Kínával szemben. Eleinte ez célravezetőnek is tűnt, Peking például beleegyezett abba, hogy 2005-től hagyják erősödni fizetőeszközüket, a jüant a dollárhoz képest. A folyamatot 2008-ban a gazdasági világválság hatására leállították, s bár ma is ragaszkodnak álláspontjukhoz, miszerint a jüan árfolyama racionális, Amerika mellett nemzetközi szervezetek is az egyik legfontosabb kínai problémának az árfolyam mesterséges alacsonyan tartását tekintik. Ez egyébként azért kedvez Kínának, mert olcsó áraiknak köszönhetően eláraszthatják exportáruval a felvevőpiacokat.

Az USA természetesen nem nézi jó szemmel a kínai áruözönt, így dömpingvámot vezettek be az ázsiai országból érkező ruházati és élelmiszeripari termékekre, idén februárban pedig a kínai acélcsövekre vetett ki vámot. Az árudömping és az árfolyam-manipuláció mellett további kifogásaik is vannak Kínával szemben, így aggódnak például a hadsereg-fejlesztésre költött, egyre növekedő összegek miatt, bár ezek még mindig csak töredékét adják az USA katonai fejlesztési büdzséjének. Emellett kifogásolják az ázsiai ország Tibet-politikáját és a szabadságjogokat korlátozó intézkedéseket, időről időre felemelik szavukat az amerikai film- és zeneipar kínai kalóz-terjesztése és az amerikai weboldalakat érintő, Kínára visszavezethető hackertámadások miatt – utóbbi probléma az ismert Google-ügy mellett korábban amerikai kormányzati weboldalakat is érintett. Az Egyesült Államok a decemberi koppenhágai klímakonferencia sikertelenségéért is nagyrészt Kínát okolja. Emellett a sajátos kommunista államformát megvalósító országot időről időre szép szóval próbálják rábeszélni arra, hogy tartsák be a szabad piac szabályait, s kétoldalúan nyissák meg piacukat – azaz a hatalmas kínai export mellett az importot is növeljék, felszámolva a globális piacon jelentkező egyensúly-hiányokat.
 

Az amerikai vádak mellett Pekingnek is van kifogásolnivalója: januárban amiatt bírálták az amerikai kormányzatot, hogy az jóváhagyta a Tajvannak szánt amerikai fegyvereladást, bár az Egyesült Államokat szerződés kötelezi, hogy segítsék a védekezésben (de nem a támadásban) a kínai fennhatóság alatt álló területet. A fegyvereladás hírére Peking az ügyletben részt vevő vállalatokkal szembeni szankciók kilátásba helyezésével reagált, és azt ígérte, a következmények a két ország kapcsolatára más területen is kihatnak majd. Februárban Kína személyesen az amerikai elnök ellen emelt szót, amiért Barack Obama tiltakozásuk ellenére is fogadta a dalai lámát Washingtonban. Az elnök mindazonáltal eddig nagyrészt megengedő volt Kínával szemben, bár ezzel akár hatalmi pozícióját is veszélybe sodorhatja. Az engedékenységre azért érezhet mégis szükséget, mert Pekingnek bőven akad zsarolási potenciálja – csak az egyik ezek sorában, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában megvétózhatja az Egyesült Államok által sürgetett szigorúbb fellépést az iráni atomprogrammal szemben. További alkupozíciót jelent, hogy a megvásárolt államkötvényeknek köszönhetően 2008-ban Kína az Egyesült Államok legnagyobb hitelezőjévé vált.

Miközben Obama halogatja az igazán határozott fellépést, Peking kommunikációja leginkább a tagadásban merül ki, s szavak helyett tetteivel jelzi a kijelölt csapást. Egy nappal azután, hogy az elnök februárban erősebb fellépést helyezett kilátásba Kínával szemben, az dömpingvámot vetett ki az Egyesült Államokból érkező csirkehúsra. Az ilyen egyszeri akciók mellett pedig a háttérben továbbra is folytatódik a gazdaság lendületes fejlesztése: tavaly januárban Kína átvette Németországtól a legnagyobb exportőr szerepét, s egy friss hír szerint a 2010-es pénzügyi év első felében az USA legnagyobb agrár-exportőre lett – Jim Miller amerikai államtitkár szerint ráadásul komoly esély van arra, hogy rövidesen az ázsiai nagyhatalom válik a cím állandó birtokosává. Peking ráadásul a koppenhágai kudarc ellenére a zöldenergia-ellátás fejlesztésébe is az amerikainál nagyobb összegeket fektet be: egy, szintén a napokban megjelent hír szerint 2030-ra teljes energiafelhasználásukat szélerőművekből szeretnék nyerni.