Családi gazdaságok helyett erdősítés?

Versenyképesség, környezetvédelem, élelmiszer-biztonság, a mezőgazdaságból élők biztonságos megélhetése – vajon mely szempontok lesznek a legfontosabbak az Európai Unió jövendő agrárpolitikájában? Egyáltalán mennyiben lesz közös ez az agrárpolitika 2020-ban? Ezekre a kérdésekre sokan keresik a választ, noha a feladványnak egyelőre nincs egyértelmű megoldása. A francia kormány létrehozott egy munkacsoportot, amely végül egy hatvan oldalas előrejelzést tett le az asztalra, hat lehetséges fejlődési iránnyal.

A tanulmány nyolc változót határoz meg, amelyek definiálják a Közös Agrárpolitika milyenségét. Az első ilyen változó, hogy mekkora a KAP költségvetése, és mekkora szerep jut a tagállami társfinanszírozásnak; a második a környezet- és a klímavédelemhez való viszony, a harmadik az élelmezési helyzet – és így tovább. A dokumentum 2-4 lehetőséget vázol fel, milyen irányban alakulhat az adott változó. Például a költségvetés esetében a szerzők lehetségesnek tartják, hogy a büdzsé változatlan nagyságban megmarad, hogy enyhe csökkenés mellett kötelező tagállami társfinanszírozást vezetnek be, hogy hasonló csökkenés mellett a tagállamokra bízzák, mennyire egészítik ki a kifizetéseket, valamint hogy a felére megvágják a KAP költségvetését.

Az egyes forgatókönyveket tehát a változók kombinációi adják, de egy központi gondolat köré szerveződnek. Az első forgatókönyv a jelenlegi tendenciák fennmaradását jósolja; a második a büdzsé jelentős csökkenését és liberalizációt; a harmadik azt, hogy a mezőgazdaság finanszírozása részben a tagállamokhoz kerül vissza; a negyedik a kockázatok és a jövedelmek kiegyenlítését helyezi a középpontba; az ötödikben a környezetvédelem a fő prioritás; a hatodikban az élelmiszer-biztonság.

A mezőgazdaság szereplőire nézve valószínűleg a második forgatókönyv tartalmazza a legkomolyabb veszélyeket, ez ugyanis a 2008-as holland javaslatnak megfelelően a KAP költségvetésének a felére csökkentését jelentené, esetleg a tagállami társfinanaszírozás növelésével. A direkt támogatások gyakorlatilag megszűnnének, kizárólag egy kisebb – átlagosan 60 euró/hektár – támogatáshoz lehetne hozzájutni, cserébe a versenytársakénál szigorúbb környezetvédelmi normák betartatásáért. A második pilléres, vidékfejlesztési források megmaradnának, ezek odaítélése regionális szintre kerülne. Ez a forgatókönyv azt feltételezi, hogy a világgazdasági növekedés újra megindul, az euró erős marad a dollárral szemben, így mezőgazdasági alapanyagot előállítani egyre kevésbé éri meg: csak magas hozzáadott értékkel rendelkező termékek találnak vevőre, így a mezőgazdaság eljelentéktelenedik. Hosszas viták után a tagállamok úgy döntenek, hogy az a tény, hogy Európa olcsó élelmiszert importál, nem jelent kockázatot a lakosság élelmiszerrel való ellátásában. Ennek következtében egyre nagyobb a nyomás a tagállamokban és az unióban is, hogy ne támogassák kiemelten a mezőgazdaságot, a közösségi forrásokat inkább a kutatás-fejlesztésre és a klímavédelemre fordítsák.

A kettes forgatókönyv tíz év alatt a mezőgazdasági vállalkozások felének eltűnésével számol, és csak a nagyméretű, vagy a speciális – például bio – termékeket előállító gazdaságokat kecsegteti túléléssel. A felszabaduló földek egy részét a megmaradó nagyüzemek veszik át, más részeken erdőket telepítenek.

A mezőgazdaság szereplőinek talán leginkább kedvező forgatókönyv a négyes számmal ellátott, amely a kockázatok kiküszöbölését helyezi a középpontba. A kockázatok kiküszöbölése éppúgy vonatkozik a biztonságos élelmiszerellátásra, a környezet- és klímavédelemre, mint a mezőgazdasági árak ingadozása miatt a gazdálkodókra leselkedő veszélyekre.

Ez a forgatókönyv azzal számol, hogy az Európai Unió továbbra is stratégiai kérdésként kezeli, hogy képes legyen saját lakosságát élelmiszerrel ellátni. Ezért ugyan enyhén csökken a KAP központi költségvetése, ugyanakkor a tagállamok bizonyos kereteken belül támogathatják a gazdálkodókat. A legnagyobb változás, hogy a direkt kifizetések egy részéből olyan alapot képeznek, amely a jelentős áringadozásokkal szemben biztosít védelmet: ha a mezőgazdasági árak az előző öt év átlagához képest harminc százalékkal vagy többel csökkennek, akkor az ebből eredő veszteség 70%-át az unió megtérítené. A támogatások terén olyan változás is lehetséges, hogy a gazdálkodó által fenntartott munkahelyek függvényében is járhat támogatás. Ez a jövőkép a környezetvédelem „piacosítását” is tartalmazza, ami azt jelenti, hogy a szennyezést, illetve a szennyezéstől való tartózkodást nem az államok vagy az unió, hanem a piac fogja beárazni, hasonlóképpen a szén-dioxid kvóták jelenlegi piacához. A mezőgazdaság és a társadalom viszonya elsősorban az élelmezésbiztonság körül forog majd, a nemzetközi versenyben Európa erős konkurenciával kell, hogy szembenézzen.

Valószínű természetesen, hogy egyik forgatókönyv sem valósul meg tisztán: a szerzők ezeket a jövőképeket inkább vitaanyagnak szánták, azonban jól láthatóak azok az eltérő nézőpontok, amelyek a Közös Agrárpolitikával kapcsolatban összeütköznek.