Máz nélkül: drága és botrányos cukortörténetünk

Az agrártárca közleményben hívja fel a figyelmét a cukorrépa-termesztőnek, hogy 2011. július elsejétől július 31-ig nyújthatják be támogatási kérelmeiket a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalnak (MVH). A cukorrépa-termelők 2011. évi nemzeti kiegészítő támogatás kormány fontosnak tartja a cukorrépa-termesztők támogatását, ezért 1, 98 milliárd forintot ad a nemzeti költségvetésből arra, hogy továbbra is legyen Magyarországon cukorrépa termelés, és ne kelljen bezárni az egyetlen működő cukorgyárat. Az országnak szüksége van a kaposvári cukorgyár évi 105.000 tonnás termelésére, még akkor is, ha ez csak a hazai felhasználás harmadára elég.

Ez azonban elég egyoldalú megfogalmazás: azért van szükség a magyar adófizetők pénzéből e célra költeni, mert a Magyarország által alkalmazott uniós támogatási modell nem teszi lehetővé, hogy közösségi pénzeket hívjunk le e célra. Ha áttértünk volna az úgynevezett SPS-re – melyet két éve az akkori ellenzék, mostani kormánypártok akadályoztak meg -, akkor nem kellene 2 milliárdot erre kiadnunk. „Az Európai Unió, érzékelve a cukorpiaci nehézségeket, támogatással ösztönzi a cukorrépa termelést – de csak az egységes mezőgazdasági támogatást (SPS) alkalmazó régi tagállamoknál. Magyarország területalapú támogatást (SAPS) kap, ezért nem adhat ilyet. A magyar kormány a szűkös anyagi feltételek ellenére is nemzeti költségvetéséből finanszírozza a hazai cukorrépa termelőknek megsegítését. A cukorrépa termelő gazdák 2617 forint támogatást kapnak minden tonna általuk előállított termény után.” - olvasható a Vidékfejlesztési Minisztérium közleményében. Ez azt is jelenti egyben, hogy vélhetően több termelő maradt volna itthon a kaptafánál, ha áttérünk a fejlett uniós országok alkalmazta SPS-rendszerre.

De ez a múlt, nézzük, mi a helyzet a cukorágazat jelenével és jövőjével!

Az EU cukorreformja miatt – melyre azért volt szükség, mert túl sok cukrot állítottak elő a régi tagországok - hatmillió tonnával csökkent a közösségen belül termelt cukor mennyisége. A hazai cukorszükséglet éves szinten 330000 tonna, melynek több mint kétharmada import. Az EU szerkezetátalakítási támogatással ösztönözte a tagországokat a termelés megszüntetésére és a lemondásra a kvótákról. A magyar cukorkvóta-visszaadás mértéke több mint 75 %-os volt (az eredeti szám 401.824 tonna). Ennek oka többek között az, hogy az EU Bizottság 2006-ban jelentősen megemelte a cukorgyáraknak termelő gazdák kártalanításának mértékét.

És ez az, amiről az utóbbi hónapokban mindenki hallgat: a magyar termesztő hagyták abba a termesztést, és vettek fel évekig óriási összegű kompenzációt ezért. Senki nem kényszerítette őket, ha csak az nem, hogy a gyár, amelybe szállítottak, bezárt. Természetesen azt sem szabad elhallgatni, hogy az akkoriban még működő 6 cukorgyár miért zárt be! Azért, mert külföldi – német, angol, francia – tulajdonosaik számoltak, és úgy találták, hogy érdemesebb felvenni Brüsszeltől a fejenként több tízmilliárd forintnyi kompenzációt a bezárásért, mint Magyarországon cukrot termelni. Országunk ugyanis eleve rosszabb adottságokkal bír – kivétel néhány ma is megmaradt körzetet – a termesztést illetően. A cukorrépa a nem túl magas hőmérsékletet és a csapadékos időjárást kedveli, ezért van az, hogy főként a tenger közeli, úgynevezett óceáni éghajlatú országok hozamai sokkal nagyobbak, mint a szárazföldi Magyarországé.

Az utóbb hetekben mindenki a felelősöket keresi és mutogat az előző kormányra, mintha ők tehetnének a hazai cukorárak elszabadulásáról. Nem kel védeni a régi kormányt, de érdekes módon a 6 millió tonnás cukortermelés csökkenés csak nálunk okozott ilyen irreális drágulást, máshol nem. Nálunk annak ellenére következett be 40 százalékos áremelkedés, hogy egy kilóval is kevesebb termett volna itthon, illetve valódi áruhiány alakult volna ki Európában. Ez semmi más nem volt, mint a kereskedők ügyeskedése! Alakult egy bizottság még márciusban, mely kutatta az okokat, de sok eredményre nem jutott, legalábbis hivatalosan egyetlen beszámolót sem ismerhettünk meg az okokról. S mikor már kezdtek a cukor árak ismét a normális szint felé kacsingatni, akkor a parlament gyorsan alakít egy vizsgáló bizottságot, mely a 90-es évek privatizációját fogja górcső alá venni. És vélhetően – ha akarja – majd jól elmarasztalja Antall József, egykori miniszterelnököt és utódait, mert külföldiek kezére juttatták a nemzeti cukoripart.

És eközben senkinek nem tűnik fel, hogy a magyar agrárpolitikusok közül egy sem ejtette ki még azt a nevet, hogy Mariann Fischer Boel. Az EU előző agrárbiztos asszonya volt az, akinek több reformkísérleteinek árát európai parasztok tízezrei fizették meg, áttételesen pedig több százmillió fogyasztó. Boel nevéhez kötődik a tejpiaci reform, mely során gazdák tízezrei hagytak fel a tejtermeléssel, főként az új tagországokban jelentősen csökkent a tehénlétszám és a termelés, s most a francia, holland, német tejipari termékek elözönlötték e piacokat. Hasonló a helyzet a cukorpiaci reformmal: amióta Európa belevágott, folyamatosan emelkedik a cukor világpiaci ára, sok helyen tényleg csökkent az étkezési célra előállított cukor. Tehát a legjobb időpontban hozott döntést az EU: az eredmény: kelet-európai gyárak sora zárt be, míg a korszerű nyugati nagy gyárak bőszen termelnek, az ottani parasztok nem kompenzációs, hanem termelésösztönző támogatásban részesülnek.

És a jövő? Felmerült - ahogy már más ágazatokban is sokszor -, hogy magyar cukorgyár kell, építeni kellene néhányat. De az nem egyszerű: egyrészt több tízmilliárd forintba kerül, aztán kell hozzá az eu-engedély, meg rentábilisan feldolgozható cukorrépa.

Kíváncsi vagyok, hogy a mostani vizsgálóbizottság – amely talán az egész hazai élelmiszeripari privatizációt is górcső alá veszi majd – vajon milyen eredményre jut!