Befellegzett az ősi mesterségnek?

Goromba, északi szél fúj szemből, a csónakba hideg vízpermet csap a Tiszából. Két tapasztalt szabolcsi halász vendégei vagyunk, lassan három évtizede vallatják a folyót. Ambrus József tiszalöki, Oláh József tiszadobi, az utóbbi szülőfaluja határában kanyargunk, hogy felnézzük a varsákat, aztán visszafele majd pa­lónyázni fogunk. Jobbnál jobb helyek mellett pöfögünk el, nem értem, miért nem látok varsákat.

– Legalább maga ne bosszantson! – legyint kérdésemre Ambrus József. – Az istennek se akar elindulni a hal, a tolvajok annál inkább. Elvittek vagy hatot, felszedtük hát mindet.
– De hát hogyan húzzák ki a varsakarókat? – értetlenkedem.

– Ki ladikból, ki a partról, mindenféle ágasokkal – kapcsolódik a beszélgetésbe Oláh József. – Ha meg nem bírnak vele, egyszerűen levágják a hálót. A halért nem nagy kár, úgyis kevés van benne, a varsa azonban drága mulatság.

A nagy varsa tíz-húszezer forintot is ér, s húsz-harminc minden évben eltűnik. A rapsicok viszik, s a környező holtágakon használják; a vízi túrázók silányabbja is felhúzza a karót, de a kemény aljzatba már nem bírja visszanyomni, elengedi.
A tiszalöki erőmű alatt vagyunk tíz kilométerrel, itt már megint olyan vad s ellenállhatatlan erővel hömpölyög a víz, mint a felső szakaszán. Csak itt néhol 15-20 méter mély, nem véletlenül mondják igazi harcsaparadicsomnak ezt a részt.
Ehhez képest meglepően kevés a horgász. Persze, hiszen tilalom van a legtöbb fajra! A nyolcvan centinél kisebb harcsára is, és szigorú az ellenőrzés. Nem érdemes kockáztatni. Egy két-három kilós harcsa öt-hatezer forint, a büntetés 30 ezer, s ugrik a 20-40 ezret érő felszerelés is.
Ambrus József valamikor postás volt, a társa meg pontonhídkezelő, most egy hat kilométeres szakaszt bérelnek, amiért félmillió forintot fizetnek évente.
– Sok ez vagy kevés? – kérdezem.
– Ha megy a hal, akkor nincs gond.
Tavaly nagyon ment. Október 23-án például egy 105, majd egy 62 kilós óriás­harcsát fogtak. Az árukból megvolt az éves bérlet díja. Most azonban nem nagyon reménykedhetünk ekkora fogásban. Pedig a palónya ritka okos szerszám, csak hát nagy erő kell hozzá.
Mindjárt hozzá is fognak. A bérelt terület felső határára érve elválik a két csónak. Ambrus a bal, Oláh a jobb kezével evez. Másik kezükkel a hálót eresztik. Ötven-hatvan méteres ereszkedés után visszahúzzák a hálót. Egy kézzel persze, a másikkal evezni kell, egyébként pillanatok alatt összezáródna a két ladik, a háló meg nem fogna semmit. De így se fog. A második eresztésnél azonban Ambrus megszólal.
– Na, talán ebben…!
De csak egy tuskó, a palónya legnagyobb ellensége. Ez azonban feljön, és a háló se bánja. Nem mindig ússzák meg azonban ilyen egyszerűen, de kockázat nélkül nincsen üzlet, a komoly halak szinte mindig egy nagyobb akadó környékén lesik a zsákmányt.
Negyedik vagy ötödik eresztés után aztán mégiscsak fogunk egy harcsát – talán ha másfél kilós, így aztán megy vissza a vízbe.

– Ősszel, de még inkább decemberben kellett volna jönnie – mondja Oláh. – Akkorra már összegyűlnek a halak, könnyebb bekeríteni őket. Most nehéz.
Oláh Józsefnek van más baja is: pár hete porckoronggal, előtte gerincsérvvel műtötték, de úgy van vele, hogy otthon fekve még betegebb az ember.
Ambrus se adja alább: a nyári holtszezonban, amikor végleg lefekszik a hal, a Póra jár, Olaszországba – horgászni. Olyan fényképeket mutat, hogy csak tátja a száját az ember.
– Itt is sok a hal, de ott rengeteg – meséli. – Igaz, ízük meg se közelíti a hazait. A Pót valamikor agyonszennyezték, s még most is érződik a halakon. Mi is betettünk a múltkor a mikrosütőbe pár szelet harcsát, s mit gondolnak, mi történt? Szabályosan szikrázott a hal – mintha csillagszórót nyelt volna. De oda nem is a halhúsért jár az ember, hanem a halfogás élményéért.

Azért itt se panaszkodhatunk. Most ugyan ínséges idők járnak, de csak akad pár kiló szép dévérkeszeg, egy csuka, egy süllő – egy kis sovány halászléhez elég.
Ezért ül kint a sok tiszai horgász is a parton, ők azonban panaszkodnak, hogy nincs hal, kifogják a halászok.
Radóczi János, a Szabolcsi Halászati Kft. igazgatója sokadszor hallja már ezt a vádat, és sokadszor cáfol. A balsai kompnál beszélgetünk, ami híresen jó amuros, harcsás víz.

– Tiszadobtól Záhonyig, a kis szerszámos halászokat nem számítva, tíz halászunk van összesen: ők fognák ki a tiszai halat? – mondja. – A horgászok viszont több ezren vannak, ma már lassan megközelítjük a nyugati állapotokat, ahol rég több a horgász, mint amennyit a természetes vizek elbírnak. Nem kell a halászokat bántani már csak azért sem, mert fontos állományszabályozó és monitoring tevékenységet is folytatnak. Ők például a hideg hónapokban is kijárnak a vízre, a téli tapasztalatok zöme tőlük származik. A keszegállomány megcsapolásával pedig helyreállítják a vizek egyensúlyát, a horgászok jó része ugyanis kimondottan a nemes halakat veszi célba.

– Mi történik hát akkor, ha a Tiszán megszűnik a halászat? – kérdezem, miközben beszállunk a balsai komp üzemeltetőjének, Lénárt Ferencnek csónakjába, hogy felnézzük a közeli varsáit.
– Ettől nemigen kell tartani – feleli az igazgató. – A kiöregedés viszont valós veszély. Amikor én kezdtem a szakmát, még harmincnál is több hivatásos halászt számoltunk a Tisza itteni szakaszán. A fiatalok azonban ma már könnyebb munka után néznek.

Lénárt Ferenc úgynevezett kis szerszámos halász, tizenhat varsára van engedélye, de az elég is. Tavaly például, amikor folyton áradt a víz, szabályosan aratott. Gyönyörű harcsákat fogott, az idén azonban még rendesebb hal nem akadt. Sorra nézzük a varsákat, de üres mind, lógó orral csónakázunk visszafele a komphoz. Illetve csak én, Feri cseppet se bánkódik.
Lassan nyugdíjas lesz, negyvenkét éve él a vízből, egy gyenge szezon nem fogja elvenni a kedvét.
– Igen ám, de hogy telnek majd a nyugdíjas évek? – próbálom túlharsogni a csónakmotor hangját.
– Hogy telnének? – néz csodálkozva. – Lejárok a vízre, felnézni a varsákat.
– S ha már nem bír a varsákkal?
– Akkor majd nézem a Tiszát.