Nincs szabadabb szolga náluk! - A Szabad Föld riportja

Terített asztal várt minket, rajta tyúkleves, kakaspörkölt, habos sütemény. Ebéd előtt pálinka – persze, hogy saját főzés –, utána kávé tejjel.

Utóbbi is saját fejés, akad naponta belőle vagy háromezer liter.

– 2001 óta miénk ez a régi téesztehenészet, 350 marhánk van, ebből 130 Holstein-fríz tehenet fejünk – tudjuk meg Forster Józsefnétól. A váci Naszálytej viszi el, és fizet rendesen. Reméljük, jövőre sem lesz probléma – vágunk egyből a közepébe két kanál leves között. Ugyanis 2015-től az unióban mindenki annyi tejet termelhet, amennyit tud vagy akar. Vendéglátóink – ahogy szinte az egész szakma – inkább csak sejtenek valamit a nehezebb jövőről, amiből már ízelítőt is kaptunk: egy liter tej átvételi ára néhány hónap alatt 104–106 forintról – exportáltnál 125 forintról – 95–96-ra esett. Ez csak a különféle támogatásokkal együtt fedezi a költségeket – derül ki az első falat kakasszaftos nokedlinél. Ennek az oroszok az okai. Embargójuk miatt az unióban ragadt több ezer tonna sajt, tejpor, vaj, ami viszont lenyomja az árakat. Ezt fogja tetézni jövőre az uniós korlátozás nélküli termelés.

Pedig három család él Forsterék Rétszilas mellett fellelhető Hadnagypusztájának jószágaiból. Van 150 hektár takarmánytermő területük, s a marhán kívül néhány ló, sok baromfi és egy pár sertés. Azok a család ellátását szolgálják – és a vendég újságíróét, fotósét.

Az egész majorság a szabadságról és a legtöbb embert elrettentő kötöttségről szól. Nincs szabadabb szolga az állattenyésztőnél. Az év 365 napján dolgozik a két idősebb, de aktív szülő, két felnőtt fiuk – Zoltán és a vállalkozás feje, a családi gazdálkodó József –, családos lányuk, menyük, illetve egy félmunkaidős foglalkoztatott.

– Ha több alkalmazott lenne, ez a tejár már nem fedezné a költséget – szögezi le kérdésünkre Forster Józsefné, miközben már a tehenek között sétálunk. A jószágok békésen kérődznek, ahogy mi is emésztgetjük az ebédet.

XXX

Tíz kilométert autózunk Örspusztáig, ahol vár minket néhány száz hízó és egy másik családi gazdaság vezetője, Sztupa Zoltán. Vendéglátónk ősz, de meglepően fiatalos, agilis.

– Bemutatom az én drágaságomat! – int az udvar közepe felé szinte köszönés helyett. Nem a felesége, nem is valamelyik csodaszép tenyészkanja áll tőlünk tíz méterre – a traktorok Mercedeseként is emlegetett Fendt nevű masinára irányítja figyelmünket. Mi inkább az istállók lakóiról érdeklődünk. Kiderül, csak úgy éri meg tartani őket, hogy 150 hektár saját és 50 hektár bérelt földön megtermelik, saját keverőben elkészítik a takarmányukat. Pedig egy koca után átlagban 9,7 malacot választanak, a hízók 90 százaléka a legjobb két minőségi kategóriába tartozik, színhúskihozataluk eléri az 58–59 százalékot.

– Itt mindent magam építettem az informatikus fiammal. Ő, a feleségem és két állandó alkalmazott segít a munkában – mondja vendéglátónk, aki teljesen más életet élt a rendszerváltás előtt: dízelmozdonyt vezetett tíz évig, aztán téeszben volt autószerelő, majd szállítási vezető. A rendszerváltáskor garázsboltos lett, és amit ott keresett a feleségével, befektette a tanyába. No és kapcsolatokba, mert Sztupa Zoltán a környék gazdáit is összefogja: megyei és országos küldötte az agrárkamarának, tagja a helyi települési agrárgazdasági bizottságnak.

– A legnagyobb baj, hogy nem alakítunk szövetkezeteket. A legnehezebb a nagygazdákat, az 500–600 hektárt művelőket meggyőzni, nem látják be, hogy nem lesz jövőnk összefogás nélkül – állítja házigazdánk. Maga is tagja a megyei Fejér Pig Szövetkezetnek, amely a tágabb környék 27 sertéstenyésztőjét fogja össze. A tagok évente 42–45 ezer hízót adnak el 1,3 milliárd értékben. Mindezt már két karika, nemes penészes házi szalámi kóstolgatása közben tudjuk meg, egy plafonig kicsempézett mini húsfeldolgozó asztalánál. A szóját és a tenyészállatokat közösen szerzik be, de jó lenne bevenni e körbe a gyógyszereket és a takarmányozáshoz szükséges premixeket (takarmány-adalékanyagot tartalmazó előkeverékek) is. Az állatok értékesítésére is igénybe vehetné a szövetkezetet az örspusztai tanya feje, de régi és kipróbált kapcsolatait nem akarja felrúgni. Ebben az évben sokat segített a piac tisztulásában, hogy 27 helyett 5 százalék lett a sertés áfája.

XXX

Megbízható vevőkre – két-három másik partner mellett a Juh-Sárrét Szövetkezetre – alapoz Horváthné Bernáth Tímea is, aki Rétszilas mellett tart családi gazdálkodóként 310 anyajuhot és 76 jerkét. Száz hektáron termelnek takarmányt. Ők is nulláról kezdték a telep építését ma is fuvarozással tevékenykedő férjével. Évek alatt sikerült az eredeti – gyengén tejelő, gyengébb húst adó – merinó fajtát átkeresztezni előbb cigája, majd suffolk és lacone kosokkal. A szokásostól eltérően Tímeáék húsvét helyett augusztusra időzítik a bárányleadást, így elkerülik a nehezebb téli elletést, a bárányok könnyebben híznak a nyári tejen és füvön 28–30 kilósra. Próbálkoznak húsmarhával is: a 21 darab magyar tarka, illetve vörös és fekete angus bikaborjak most úgy 4 mázsásak. Az állatokat egy kislóki vállalkozástól vásárolták, majd ők veszik át a már hízott borjakat aktuális áron.

A mezőgazdasági technikumot végzett háziasszonyunk nem igazán pályázik: szerinte sokkal több a papírmunka, az idegeskedés, aztán a későbbi ellenőrzések során a buktató. Elegendő, de nagyon kell a rentabilitáshoz a területalapú támogatás, a kérődzők támogatása és más juhágazati támogatások.

XXX

Másként vélekedik a húsmarhaágazat jövőjéről Ertván István, aki felesége szerint minden évben abba akarja hagyni, de aztán mindig folytatja, ráadásul bővíti állományát. Most 86 hústehene és 50 hízóbikája van. Limousin, angus és magyar tarka fajták. Ottjártunkkor tucatnyi éppen „elkészült”. Elérték a hatmázsás súlyt, s vitték a felvásárlók, akikről ebben a családi gazdaságban sincs rossz vélemény. Igaz, évek óta ismert partnereknek értéke sítenek. A férj, a feleség és a két harmincon túli fiú 46 hektár szántón termeszti a takarmányt, s van még 60 hektár legelő, ahol a teheneket tartják. Történetük 1997-ben kezdődött: ők is a semmiből teremtették gazdaságukat.

– Igazából mindig szerettem volna lovat, de egy, feleségemtől kapott gyönyörű albumon túl nem jutottam tovább. Most tucatnyi ló is szaladgál a karámokban, van néhány póni is az unokáknak – mutatja Ertván István, miközben a legelőről hazarohanó húsz birkáját tereli az akolba.

– Néha barátokkal főzünk egy jó pörköltet – válaszolja a juhokat firtató kérdésünkre házigazdánk, aki eredeti felvetését, miszerint támogatás mellett sem nagyon éri meg a húsmarhatenyésztés, az árak csökkenésével indokolja. – Amíg megszületik egy borjú, 100 ezer forintba kerül, és csak ezután kezdjük hizlalni másfél évig. Ezt a pénzt kell visszahozni a gazdálkodás során, és még egy kis profitot is. Erre ismét van egy kis remény, két év szünet után megint itt vannak a törökök! Az igazi kitörést az jelentené, ha tudnánk szerezni még vagy 100 hektárt, akkor ugyanis már akkora lenne az állomány, hogy nyugodtan megélnénk belőlük. Most sem éhezünk, van kocsink is, gépeink, Sárbogárdon házunk, de tartalék tőkét nem tudunk felhalmozni. A fiúk ebben látják a jövőt, egyikük fiatal gazda, másikuk elvégezte az aranykalászos tanfolyamot – érzékelteti Ertván, hogy nem gondolkodhat komolyan a gazdaság felszámolásán.

Egy kis ajándék házi pálinkát kapunk, aztán úgy búcsúzunk, ahogy jöttünk: három, borjúnyi őrző-védő kutya vad csaholása kíséri autónkat.

XXX

Csendesebb a helyzet Bodoki Györgyéknél: szélesre tárt kapu, több tucat pedánsan felnyírt tuja, rend, hátul óriási magtár és a sötétség homályába vesző baromfiól. Este lett, mire ideértünk, de a kapu nem csak miattunk maradt nyitva: egész délelőtt dolgoztak, 300 húscsirkét vágtak le, s jönnek a vevők helybe. Az idén 50 éves, eredeti szakmáját tekintve kőműves, magasépítő technikus házigazda kétezer csirkét nevel fel egy turnusban, aztán háztól eladja, főként felpucolva. Törzsvevők ötösével, tízesével, húszasával viszik a nagyüzeminél kicsit lassabban hizlalt, így húsa állagában, ízében finomabb szárnyasokat.

– Huszonnégy éve csináljuk ezt az eredeti szakmáját tekintve óvónő feleségemmel, illetve az egyik nagyfiammal. Azóta hihetetlen módon fejlődött az ágazat. Akkoriban nyolc hét alatt készült el egy 2 kilós csirke, most a legújabb technológiával öt hét alatt tudnak 2,4 kilósat produkálni. Én ezt nem követem. A vevők a minőségre kényesek, nálam hét és fél hétre „készül el” a jószág. Magam keverem a takarmányt, így tudom szabályozni, hogy a befejező tápban több legyen a kukorica, ami igen jó ízt alakít ki.

De nem csak csirkéznek: 2000-ben a közeli Kishörcsökön vettek egy telepet, ahol évente 700 sertést hizlalnak.

– Malacokat veszek, 56 hektáros területünkön takarmányt termelek, föletetem, aztán eladom. Tervezgetem, hogy tojótyúkokat is kellene tartani mély almon, de feleségem eddig még lebeszélt. Így is elég a munka: mindent a család végez, így jövünk ki a bevételből, és marad fejlesztésre is. Nézze, most éppen szerencsém volt, nyár végén még 420 forintot kaptam egy kiló sertésért, most 350 alatti árat is hallani! Ez az orosz válság hatása: a német hústőzsde zuhan, azt követik a magyar árak.

S hogy mit csinál egy családi gazdálkodó, amikor nem csirkét vagy malacot etet? Fiúknak, fiatal férfiaknak parancsol, sportcsarnokért lobbizik. Hat éve az NB I-es kézilabdás múlttal bíró Bodoki György felélesztette a sárbogárdi kézilabdás hagyományokat, ma harminc leszerződött fiatal jár az edzéseire. A fiai első évben utolsók, a következőkben már elsők vagy dobogósok lettek megyei szinten.

– Felkerülhetnénk az NB II-be is, de nincs megfelelő sportcsarnokunk. Most van rá ígéretünk, remélem, sikerül élni a Magyar Kézilabda Szövetség által kiírt pályázati lehetőséggel!

Ezzel a reménnyel és – jó magyar szokás szerint – kis üveg ajándék pálinkájával búcsúzik házigazdánk...