Hazatérés

Megvallani azt, ami fontos, tenni azért, ami számít, és úgy élni a napokat, hogy azok akkor is jobbra fordulnak, ha akadnak köztük rosszak – ennél sokkal többre Szász István se vágyik. És ahogyan vall a tanyasi élet lényegéről, arra városi ember ma már csodálkozva tekint, pedig semmi egyébről nem mesél, csak arról, hogy a Nap járása, az évszakok fordulása, a szelek változása, a földre hulló eső és hó pontosan kijelöli a napok ritmusát, ahogyan az embernek élnie kellene. Önmagáért, családjáért, földjéért, tartott jószágaiért. – Van nekem egy szembetegségem. Genetikai, javítani nem lehet rajta. Amolyan csőlátás, amihez, ráadásként, kaptam egy kis farkasvakságot is – mondja Szász István, pedig nem is hunyorog, csak amikor olvas, akkor nézi olyan közelről a szavakat, mintha az orra hossza jelölné az olvasási távolságot. És este, amikor a Nap korongja elmerül a föld tengerében, hozzá duplán érkezik az éjszaka. Oda, a Berettyó holtágához tapadó tanyájához, amelyet azért vásárolt a Berettyóújfaluhoz kapcsolt Szentmárton határában, mert egykor maga is erről a tájról indult a civilizáció felé. Majd, amikor már túlbillent az emberélet felén, szíve visszahúzta az Óberettyó világába. Oda, ahol ősi folyó fut a föld alatt. Mintha a Berettyó, minek folyásán egykoron éppúgy egyenesítettek, mint a Tiszáén, nem is arra futna déli irányba, ahol új medret kapott, hanem megtévesztve hidrológusokat, folyamszabályzókat, régi medrében kapaszkodik, mélyen a felszín alatt. Lefűzött ágának árkaiban, meanderek világában táplál földeket, növényeket, és talán ezért is mondja Szász István mosolyogva, amikor körbenéz portáján, hogy alighanem ő az ország egyetlen élő meandervölgyi embere.

Gyerekként ezekben a csatornákban pecázott, az ártereken libát őrzött. Így amikor megvette a földet, rajta a házakkal, nem tett mást, csak visszavásárolta azt, ami amúgy az öröksége. Családját a sors több nemzedék óta ehhez a földhöz köti, és azzal, hogy övé lett a föld, rajta házakkal, a sors talán helyrebillentette az igazságtalanságot, amikor az apjától az ötvenes években elvettek mindent, és téeszbe kényszerítették. Később pedig, amikor az agronómusok megjelentek nála, azon a hintón érkeztek, amelyik az apjáé volt. A kocsit az apja lovai húzták. Amikor pedig kérdezték tőle, hogy rendben van-e a nyáj, amire vigyáz, az nem is olyan régen még az apjáé volt. De legkevésbé az időn lehet számon kérni azt, ami akkor történt, bár az elgondolkoztató, hogy a sors miért várt ilyen sokáig az igazsággal.

Szász István mégsem mereng ezen, inkább lapoz a történelem éveiben, és azokról a napokról mesél, amikor szégyellt iskolába járni. Őt ugyanis nem vitték ki a földekre, hanem tanárok keze alá adták, hogy tanuljon. Ha már nincsen föld, amit örökölhetne, legalább tudás legyen a fejében, ami csak az övé, amit senki el nem vehet. És István járt is iskolába, csakhogy ruhája éppen annyi volt, amennyi megakadt rajta. A ruha azonban csak ruha, később ezt is megtanulta. Az élet pedig, hogy ki milyen emberré válik, úgyis fejben és lélekben dől el. Talán ezért is alakult úgy, hogy István a tanyáról egészen a főiskoláig jutott, majd E kategóriás egészségügyi szakemberként pszichiátriai betegek mellett, baleseti sebészeten dolgozott. Kórházi munkájának ráadásul két sorsfordító találkozást köszönhet: ekkor ismerte meg ma is orvosként dolgozó feleségét, a betegek szemében pedig rátalált Istenre. Az önzetlen és feltétel nélküli hálára, a mélységes mélyen lakozó emberségre. Erre gondol ma is, amikor a világ esténként eltűnik a szeme elől. Ilyenkor a szelet keresi az arcán, a kavicsot a talpa alatt. A fuvallat, a ropogás vezeti éjszakai útjain, és ilyenkor gondol arra is, bárcsak más is értené, hogy az életet érezni is lehet, nem csak élni.

Szembetegsége miatt Istvánt húsz éve leszázalékolták. Más talán elveszne a bánatban, és elvesztegetett évekként gondolna az iskolákra, de István sem érezte úgy, hogy jól van ez így. Reklámújságokat hordott utcáról utcára, házról házra. Ez volt az ő El Camino zarándoklata, így emlékszik a maga mögött hagyott kilométerekre, majd kinőtt gyerekruhákkal járta a falvakat. Aztán, mert ez is sorsszerű volt, visszatért a tanyára. Kitelepült ide. Családja ma már népes, három leánya van és egy fia, de ahogyan az a bihari világban szokás, idővel, ahogy bővül a család, jönnek az unokák, és jut hely nekik is a földeken. Éva lánya, aki pszichológus, így hozta a házhoz férjét, Bagdi Zoltánt, aki éppen a tornácon piheni ki lengyelországi útját. Jószágokkal foglalkozik, van vagy 130 hízómarhája és ugyanennyi birkája. Erős egyéniség, akárcsak az apósa, de a családi kötelékek errefelé mindennél erősebbek. Még a pálinkánál is, ami a bor mellett üvegben áll az asztalon, a párlat azonban gyorsan fogy. Egyrészt azért, mert a jófélének keletje van, másrészt, mert betoppan a portára Gyönyörű Zsiga, kinek nemcsak neve betyáros, de léptei nyomában mintha tényleg remegne a levegő. Csibéket cserélne pávára, s mivel Istvánnak akad ebből a peckesen sétáló madárból, a jó üzleti döntést elősegítendő erőt kell gyűjteni a gondolkozáshoz. Majd a beszélgetéshez is megtelik a pohár, és kiürül az újból, miután kezet ráztak az alkura.

Tanyahelyen így megy ez. Isznak boldogságra, koccintanak bánatra. Esőre és kánikulára, de a tanya, amelyet végül István kialakított, nem csak saját gyönyörűségére őrzi a paraszti kultúrát. A tanyát ugyanis – bár gazdálkodnak is rajta – István barátai és vendégei kedvére építgeti. Ahogyan megfogalmazta, a nyugalom szigete ez, ahol „a paraszti élet díszítőelemei és munkaeszközei között mindenki megtalálja a gyermekkorának egy darabját”. A főépületet úgy alakította ki, bútoraival, tárgyaival, hogy ha valakinek kedve támadna eredeti paraszti környezetben esküvőt tartani, netán keresztelőt, születésnapot, ballagást, annak igény szerint, felelevenítve a paraszti konyha minden tudását és hagyományát, az mulathat hajnalig. István tapasztalata szerint egyre nagyobb az igény az ilyen típusú vendéglátásra. Mintha az égi rendező is úgy akarná, hogy az ember térjen vissza földhöz, szóhoz, barátsághoz. Még ha csak egyetlen estére vagy hosszú hétvégére is, de mindenki visszakaphat valamit abból a jóból, amit egykor az ember és a természet kapcsolata jelentett. Ami egykor maga volt az élet, ma pedig sokaknak csupán paraszti romantika.

Azt senki nem tudja, legfőképpen István nem, hogy miért éppen az ő kis szigetére esett a választás, amikor öltönyös urak döntöttek arról, melyik legyen az Év Hagyományőrző Tanyája. Ezt csakis úgy tudja elképzelni, hogy az államtitkárnak bizonyára annyira ízlett az aranygaluska, amit készítettek, hogy kért még belőle, és mire végzett a repetával is, már beesteledett, mielőtt a tanyaítész delegáció máshová is eljuthatott volna. Ám ha a szót komolyra fordítva megvizsgáljuk ennek okait, azzal kell kezdeni, hogy két évig tartott, mire Istvánék kigazolták az Óberettyó csatornái közt meghúzódó tanyagazdaságot. Majd visszaállítottak minden épületet, ólt és istállót, portát olyanná, amilyen egykoron volt, és csak annyit hagytak meg a modern világból, amennyi óhatatlanul szükséges a külvilággal való érintkezéshez. Így nem véletlen, hogy aki betoppan hozzájuk, bár átlépett vagy száz évet az időben, mégsem érzi elveszettnek magát. Itt olyan, mintha mindenki ismerne mindenkit. A kérdések nem felszínesek, az érdeklődés valódi. Ha pedig beindul a beszélgetés láncolata, az utazó előtt olyan világ nyílik meg, amilyet talán sosem keresett, most mégis megtalált.

István pedig, aki el akart vonulni a világ elől, egy idő után azt vette észre, hogy a világ ment utána. De úgy volt vele, ha így kell lennie, hát legyen – és tizenöt éve nincsen egyetlen szabad hétvégéje. Most persze azt hihetnénk, ez átok, olyasféle szörnyűség, amit férfiember sokáig nem tűr, de István azt mondja: jobb dolog nem is történhetett volna vele. Itt mindent a két kezével rakott össze. Minden tárgynak helye és emléke van. Mindegyikről van egy története, de ha valaki mindet hallani akarná, annak alighanem ki kellene költöznie hozzá. Van itt csárda és látványkonyha, a teremburában hét oszlop, Nemes Sándor fafaragómester munkája, hogy helye legyen az ősök előtti tisztelgésnek. Van itt lakóépület, kicsit arrébb gazdasági udvar góréval és állatsimogatóval. Az ártereken juhok legelnek, de akad itt ló, szamár, malac és kecske, szárnyasokból még galamb is, a kerítésbe pedig azt faragták: „Dolgozz, mintha örökké élnél, imádkozz, mintha holnap meghalnál!”

István persze jobban szeret az életről beszélni, mint a halálról. Temetőbe is csak akkor jár, ha a kakukk megszólal. Akkor kisétál szülei sírjához, visszafelé ballagva pedig azon tűnődik, hogy ő is abba a korba lépett, amikor már az ő erdejét is vágják. Talán ezért sem beszél szívesen halálról és elmúlásról. Inkább nézi azok arcát, akik tanyájára betérve elámulnak azon a felismerésen, hogy a boldogság talán máshol van, mint ahol eddig keresték. Nekik mindig azt mondja, hogy gondolják át, mi a sürgős és mi a fontos, és ne féljenek belátni tévedéseiket. A lényeg úgyis az, hogy mindenki azt az utat járja, amelyikről tudja, el is vezeti valahová. Ő már csak tudja, hiszen évekkel ezelőtt hazatért.