A világ legjobb földjén él az egymilliomodik külhoni magyar

Itt, Szerbiában, Gunarason, a Lajkó-tanya udvarán a nagy gesztenyefa törzséhez takarmányos zsákokat támasztottak, s míg a gazda a fejést követően óvatosan lefeszíti a fejőkelyheket az állatok tőgybimbójáról, a Pamacs névre hallgató bozontos sárhegyi kutya gyöngéd pofont ád a macskának.

Gyöngül ereje, elhallgat a szívó, majd a gazda letakarja a fejőgépet. Négy fejőstehenük megkönnyebbült, három hasas üszőjük mindegyike visszafekszik a karámban a helyére. A másik istállóban harminc hízóbika, némelyikük bőg. Szombaton hat, egyenként hatszázhetven-hétszáz kilós marhát vittek el innen a felvásárlók.

Lajkó Miklós, mint mindig, ma is ötkor kelt, s megitta a kávéját – a nélkül nem indulhat nap. „Kettest”, kettő az egybent, vagy „hármast”, még inkább tejporos változatot fogyaszt, mert a zaccos törököt már erősnek érzi. Először kiadagolta az abrakot az állatoknak, majd fél hét körül fejni kezdett. Az udvaron már kora hajnaltól szól a zene, fejésig az újvidéki csatornát hallgatta, mert az jobban mondja a híreket, majd hét után áttekert a Pannon rádióra. Szokása ez.

Gunarason, az ezernégyszáz lelkes település szélén vagyunk. A tanya körül hét hektár saját földön terem az árpa, a kukorica, a here az állattartásnak. A környéken több tagban még tíz hektáron gazdálkodik a férfi. Miután ellátta az állatokat, földjein kaszál, majd talicskázza, bálázza a szalmát és a szénát – abraknak, aljnak valót. Összegyűjti a szójaszalmát is, amellyel a kazánt fűti. Megtudom, hogy errefelé nem legeltetik a jószágot. Ezen a környéken, Bácskában nincs legelő, mert annyira jó minőségű a föld.

– Itt a világon a legjobb a föld: Temerinig, Újvidékig első osztályú, mert erre van a feketeföld lelke – mondja szinte áhítattal. – Gyümölcsfa is inkább csak a szomszédos településektől számítva van, ahol löszösebb, homokosabb a föld.

Lajkóék csak kilenckor reggeliznek, mert első a jószág, s aztán következik az ember. A családfő nem müzlizik, hanem inkább rántottát fogyaszt szalonnával, aludttejjel és persze friss kenyérrel. A konyhában, a falon a Házi áldás. A tetszetős, nagy ház már kétszáz éves, itt éltek a nagyszülei nagyszülei is.

Lajkó Miklós is itt született, majd a faluban élt anyjával, apjával, mostohaapjával, aztán tizenhárom évesen visszakerült ide. Iskolája, a Dózsa György Általános Iskola itt volt a falu közepén, a szemafornál, aztán – mivel ezt a gazdálkodást látta unos-untalan – nem tanult tovább, hanem földművelésbe kezdett. Úgy, ahogy az apja a szüleitől, úgy, ahogy azok a nagyszüleiktől látták. Tizennégy éve kerültek össze a feleségével, s azóta itt élnek.

– Először kicseréltük a falakban a villanyvezetékeket, majd csináltattunk központi fűtést, rá egy évre a fürdőszobát. A megsüllyedt tartógerendás, kis cserepes tetőt lecseréltük 2015-ben. Aztán a teraszra és a nyílászárók cseréjére is jutott figyelem. Tizenhatban lebetonoztattuk az udvart, tavaly ősszel pedig a fészert kerítettem körül fémlemezekkel, tízezer euróból. A“kerítés harmincéves, megeszi az idő, betonkarósat készíttetek majd a helyére – mondja a gazda.

A megszeppent gyermekek, Miklós és Kristóf, a szobájukba vonulnak, előkerül viszont Lajkó Miklós 1942-ben született nagymamája. Visszaemlékszik arra, hogy napszámosként dolgozott, majd lassan alapozták meg gazdálkodásukat a férjével, aki hét éve halt meg.

– Tata, aki harminckettőben született, mesélte, nyolcévesen megleste, hogy innen két dűlővel arrébb, Brazilia településen keresztül jött a hadsereg, élén fehér lovon Horthy Miklós – mondja Lajkó Miklós, miközben kisimít egy papírhengerből kivett iratot, a családfájukat, azt teszi elém. – Az egyik nenám (nagynéném) készítette, Ozsváth Dóra, aki Szegeden él és egy tervezőirodánál dolgozik. Alapos munka.

Az évszázadokat áttekintve látok vagy ötven nevet: Lajkók, Bereczek, Barnák, Ozsvátok mindenütt, magyar a magyarral házasodott minden ágon. Lentebb a papíron Lajkó Miklós, mellette a neje, a Zentáról való Magó Elvira neve, és a gyermekeiké. Lajkóék színtiszta magyarok – 2017-ben folyamodtak magyar állampolgárságért.

– Ha már azok vagyunk, s adják, miért ne? Kellett hozzá az édesanyám és a mama anyakönyvi kivonata, s az enyém is. A feleségemnek pedig a nagyszülei után voltak dokumentumai. 2017. május 5-én adtuk be a papírokat, s december 16-án kaptuk meg az állampolgárságot.

Az asszony lett a 999 999., én az egymilliomodik, a gyermekek pedig az egymillióegyedik, s az egymillió-második.

A mama nem kérte, mert szerinte őt már nem az új élet, hanem a temető várja. Drágakő számukra a honosítási oklevél, és megható az eskü szövege is: „…esküszöm, hogy Magyarországot hazámnak tekintem. A“ Magyar Köztársaságnak hű állampolgára leszek. Alkotmányát és törvényeit tiszteletben tartom, és megtartom. Hazámat erőmhöz mérten megvédem, képességeimnek megfelelően szolgálom. Isten engem úgy segéljen!”

– Aznap reggel nyolcra elment a feleségem a mi falunkhoz tartozó Brazíliába fodrászhoz, ott ki is sminkelték, aztán jött értünk a főkonzul sofőrje, s elvittek minket Budapestre, a Sándor-palotába. Megható volt találkoznunk nekünk, Lajkóéknak délután a köztársasági elnökkel és a miniszterelnök úrral, aki ígéretet tett, hogy egyszer meglátogat minket, s idén április közepén el is jött ide hozzánk.

Lajkóéknak telefonáltak a Vajdasági Magyarok Szövetségétől, hogy nem az eredetileg tervezett időpontban, március 20-án érkezik hozzájuk Gunarasra Orbán Viktor magyar miniszterelnök, mert akkor Brüsszelben lesz teendője, hanem áprilisban, amikor találkozik Aleksander Vucic szerb elnökkel Szabadkán – és így is történt, itt volt a kormányfő fél hattól fél hétig.

– Nem voltam megilletődve. Annál rosszabb nincsen, mintha szorong az ember. Olyan ő, mint bárki: egyszerű ember. Már kora délután lezárták a környező utakat, a szerb rendőrök itt voltak egy hadsereggel, civilben, egyenruhában, kutyákkal. Mindent átvizsgáltak, még a tehenek alá is benéztek, csak a tehénbe nem, mert nem volt hozzá műszerük. A pogácsát is megkóstolták, jó szívvel adtuk, a kávét is elfogyasztották. Még pálinkával is kínáltuk őket, de azt el nem fogadták. Édesanyám dolgozott, így nem volt itt – egy bódéban újságárus Gunarason, a templomnál –, de eljött a keresztapám. A miniszterelnök böjtölt, nem evett semmit, de megígérte, hogy jön megint. Esküszöm, hogy arra az eseményre vagy tíz kakast beugrasztok a bográcsba!

Lajkó Miklós a Facebookra feltöltötte a vizitről készült fényképeket – érdeklődve kérdezem, hogy miféle kommentek érkeztek rá.

– Jók és rosszak is: beírták egyesek, magyarok, hogy dögöljünk meg, merthogy szerbek vagyunk. Pedig még véletlenül sem vagyunk szerbek! Úgy látszik, a történelmet nem tanították nekik, nem tudják, hogy ez a vidék húszban és negyvenben is Magyarország része volt. Hogy lennék én szerb? Lehet, nagyobb magyarok vagyunk, mint ők! Magyar minden felmenőnk, magyarul beszélünk!

Miklós gyerek jár magyar néptáncra, magyarul tanul, magyarul mond verseket is: Adyt, Petőfit. Azt is kérdezték, hogy a miniszterelnök mennyi pénzt hozott, de én nem vettem fel a kesztyűt. Ha valaki ilyeneket ír, jöjjön ide két hónapra, s próbálja ki, hogy milyen itt élni. A mamának úgynevezett földműves nyugdíja van, tíz-tizenegyezer dinár, azaz száz euró alatt van. Na, éljenek meg abból!

Elmondja, hogy Belgrádban volt katona, s mindig magyarnak vallotta magát. Meg is kapta néhány szerbtől, hogy éjszaka el fogják vágni a torkát. Persze, nem ez a jellemző, itt jóban van a szerb és a magyar. Undok emberek pedig mindkét oldalon vannak – teszi hozzá.

Amíg Lajkó Miklós mérge elillan, a nagyobbik fiú, aki Vajdaság- és Bácska-szerte versenyzik a Gyertek haza vadludaimmal, előveszi a hegedűjét, és egy rövid művet játszik nekünk. Lajkó Félix távoli rokon, meg kell mutatnia, hogy milyen művészi vér csörgedezik az ereiben.

A szomszédban szeméttelep, szerencsére alig látni az útról. Kastély volt a helyén, ám a Berec nagygazdáról egykor elnevezett uradalom sorsa jellegzetes: azon a birtokon hozták létre az első mezőgazdasági szövetkezetet, a Kossuthot, majd a kilencvenes években lerombolták az irodául szolgáló kastélyt.

– Régebben nejlonzacskók voltak a kukoricánkon. Általában háromzsáknyit szedtünk össze szántás előtt. Mostanában valamivel jobb a helyzet – mondogatják, hogy bezárják, ez vagy igaz, vagy nem.

Négykor újra etetni, fejni szükséges. Addig még van annyi ideje, hogy beindítsa a hétéves, harmincezer euróért, hitelre vett, akkor hároméves Belarus traktort. Felkapaszkodik a kabinhoz, majd a hatalmas kerekek megmozdulnak, és kicsattog vele az udvarra, majd a fészer mellett a földje felé halad. John Deere-re nem tellett, az ötször annyiba került volna – magyarázza. Egyszer már elment benne a pumpa, amely a naftát adagolja. Aztán kis apróságokra is kellett már költenie, amelyek alkalmanként úgy kétszázötven euróba kerültek. Bérmunkát is vállal vele magyaroknak, szerbeknek, de leginkább áru- vagy munkacsere módban dolgoznak. Az egyik embernek trágyaszórója van, a másiknak pedig vetőmag-adagolója. Elvégzik egymásnak cserében a munkát.

Sok lábon áll a gazdaság. Lajkóék házakhoz hordják a tejüket a faluban, de le is adnak belőle egy jelentős tételt, amely onnét a szabadkai tejgyárba kerül, ahol túrót és fetát készítenek a felhasználásával orosz piacra. A hízójószágból is van bevételük, a búzából és napraforgóból is adnak el. A tojást például a cukrászdának értékesítik, ahol azt az édességek készítéséhez használják fel. Ügyeket intézni főleg Topolyára járnak be, s ha a kórház miatt szükséges, Szabadkára. Magyarországra vagy egyáltalán bárhová, üdülni ritkán mennek, hiszen a sok jószág nullától 24 óráig igényli a törődést. Nincs ünnepnapjuk, beteg sem lehet az ember.

Gunarason régóta lakat lóg a Paprikás csárda és a Fehér Szarvas diszkóbár ajtaján, de sokan nézelődnek a vegyesboltban. Elautózunk a már sokszor hallott Braziliába is. A Topolyát Óbecsével összekötő út mellett apró házak, az egyik portához vezető betonozott ösvény szélét zöld borosüvegekkel rakták ki. Brazilia közigazgatásilag Gunarashoz tartozik, nevét egykori gazdájától kapta, aki 1924-ben megelégelte azt, hogy a jobb élet reményében minden napszámosa Amerikába hajózik, ezért zsebkendőnyi területet adományozott nekik, hogy boldogulni tudjanak. „Ha már külhonba nem juthatnak el az emberek, a lakhelyüket képzeljék el annak” – járta sokáig errefelé a mondás.

Lajkó Miklósnak egyetlen őse sem ment el innen, ő maga sem cserélné semmire sem az itteni életét. Sógora, aki szakács, egy éve Németországban keresi a boldogulását, gyárban dolgozik, ám mikor telefonon beszélnek, érez a hangjában némi mélabút, s azt gondolja róla, hogy kimondatlanul is honvágya lehet. Lajkó Miklós tegnap késő este permetezni volt a kivilágított traktorral, mert nappal fújt a szél. Tizenkét sort képes permetezni vele egy menetben, úgyhogy jócskán hajtott éjfélig fel s alá a feketeföldön, amelynek lelke van. Aztán a rövid éjszakán az ágyában már csak megszántott éjfekete földcsíkokkal álmodott.