Ősi gyümölcsfák megőrzője

„Csodakertészhez” autózom a kecskeméti határban. Próbálom kitalálni, milyen előzmények után jutott el jelenlegi sikeres vállalkozásához. Talán gyerekkori élményei ösztönözték? Vagy az édesapja példáját követte? Valójában mindkettő igaz. Aztán a részleteket is megismerem a fiatalember hangulatos tanyáján, ahol a családjával együtt hozta létre a béke szigetét, karnyújtásnyira a faiskolájuktól.

– Kertészmérnök végzettségű édesapámat az ’70-es, ’80-as években megbízták a Debrecen környéki termelőszövetkezetekhez tartozó erdők felügyeletével. Szinte mindig úton volt – idézi fel a múltat a Barna és Fiai Faiskola tulajdonosa, Rosznáky-Barna Péter.

– Egyik kollégájával elkezdett erdészeti csemetéket termelni. Jól emlékszem rá, hogy ősszel kellett begyűjteni a fák magjait, s ebbe a munkába a gyerekeket és a barátokat is bevonták. Zsákszámra szedtük a különféle makkokat és más magokat, amelyeket apám télen a hétvégi házunk kertjében nevelt, s a gyökeres csemetéket a következő év őszén átvette tőle a téesz.

Öcsémmel együtt egy panelház hetedik emeletén nőttünk fel, a „díszfaiskolázást” felesleges időpocsékolásnak tartottuk.Az élmény azonban tartósnak és meghatározónak bizonyult, hiszen amikor a családfőt Sopronba, az Erdészeti és Faipari Egyetemre hívták tanítani, az idősebb fiú már tudta, hogy nem erdész, hanem kertész szeretne lenni.

Ennek érdekében elvégezte az összes szakiskolát, diplomát szerzett. Az apjával és a facsemetékkel töltött idők addigra kedves emlékké érlelődtek, nyilvánvalóvá vált, hogy a faiskolai tevékenységet kell hivatásának választania. Ami kívülről egyszerűnek látszik, holott igencsak küzdelmes munka.

– Egy szombathelyi ismerősöm azt javasolta, hogy a faiskolázáson belül találjak valami egyedit és érdekeset – folytatja tovább Rosznáky-Barna Péter, miközben saját készítésű sárgabaracklével kínál.

– Sokféle dologgal próbálkoztam. Jellemzően nem fogadtam meg a korai tanácsot, és a specializáció helyett mindent akartam csinálni, leginkább díszfákkal foglalkoztam, de az átütő siker elmaradt. Aztán édesapám a kecskeméti KEFAG Zrt.-hez kerülvén elkezdte gyűjteni a vadkörtefajokat. Munkája során értékes géngyűjteményt hozott létre.

Egyik útján Dunapatajon felfedezett egy viruló gyümölcsöskertet, amit még az „átkosban” államosítottak, majd a rendszerváltáskor visszakerült az eredeti tulajdonosok utódaihoz, de már ők sem gondozták.Apám felfigyelt arra, hogy a fák közül csak egy gyengélkedett, a többiek egészségesnek bizonyultak, elkerülték őket a kártevők, s minden évben jó ízű termést hoztak.

Ezek voltak a régi fajták: Lánycsecsű alma, Bőralma, Húsvéti rozmaring. Jó ötletnek látszott, hogy az ilyen, kihalófélben lévő alma-, körte-, szilvafajtákat kellene szaporítani, főleg biokertészek számára.

Apám hozzá is fogott, de őszintén szólva, én nem láttam benne fantáziát. Aztán beadtam a derekamat. Rá kellett jönnöm, hogy a maiakhoz képest az ősi gyümölcs-fajták beltartalma összehasonlíthatatlanul jobb, mindazonáltal az életfelfogásomhoz, a személyiségemhez is jól illeszkednek. Meglett tehát a Barna és Fiai Faiskola „specialitása”, ami az évek során országos viszonylatban keresetté vált.

Az értékesítés elsősorban webáruházban történik, a tulajdonos tapasztalata szerint ez sokkal áttekinthetőbb, tervezhetőbb. Sokféle elvárása van a vevőknek, leginkább olyan fajtát kérnek, amivel „semmit nem kell csinálni”. Az is előfordul, hogy dédszüleik körtefáját szeretnék viszontlátni a kertjükben, csakhogy ennél több információjuk nincs – természetesen ez is teljesíthető.

Rosznáky-Barna Péter két éve Kecskemét városától megkapta a Mészöly Gyula-díjat a kertészeti kultúra ápolásáért, népszerűsítéséért és ismeretterjesztő tevékenységéért. Tavaly megjelent Gyümölcs-História című könyve, melyben nemcsak hivatásának történetét meséli el, hanem azt is, amit az ősi gyümölcsfák kiválasztásáról és gondozásáról tudni kell. Ritkán találkozni ilyen szerény és boldog emberrel, akit joggal nevezhetünk „csodakertésznek”.