Mit tudnak a lengyelek?

Vajon mi lehet a titkuk, hogy a lengyelek mára Európa egyik mezőgazdasági nagyhatalmi pozíciójába tornázták fel magukat? Mindenekelőtt lássuk a tényeket.

Az ország már három évvel ezelőtt is több mint 24 milliárd euró értékű mezőgazdasági terméket adott el az Európai Unióban, miközben náluk „mindössze” 17 milliárd értékűt értékesítettek ugyanebből a régióból. A hétmilliárdos kedvező egyenleg jelzi, hogy a lengyel mezőgazdaság jóval az uniós átlag fölött teljesít.

Ami pedig a felfutásuk mértékét a legékesebben példázza: mezőgazdasági kivitelüket az unióba mindössze 12 év alatt megháromszorozták. Látványosan növekszik a marhahús- és a tejtermékkivitelük, baromfiból, almából is a legjobbak közé tartoznak, bogyós gyümölcsökből – például málna, földieper, ribizli, áfonya – Európa élén állnak, fekete ribizliből pedig a világvezetők.

Mi tehát a titkuk? A válasz kézenfekvőnek tűnik: csatlakozásukkal megnyílt előttük az uniós piac, amely a minőségi termékekre vevő. A lengyelek egy évtized alatt produkálták ezt, amire aztán a jómódú uniós országok polgárainak megnyílt a pénztárcájuk.

Felvetődik a kérdés: az unió 2004-ben nemcsak előttük, hanem Magyarország előtt is kinyílt, mi miért nem éltünk a lehetőséggel? A szocialista időkben almából, baromfiból legalább olyan jók voltunk, mint ők, mára miért maradtunk le mégis utcahosszal?

Az első és elhamarkodott válaszunk az lehetne: könnyű nekik, hiszen a három magyarországnyi területű államnak hozzávetőlegesen háromszor akkora mező-gazdasági terület áll rendelkezésére. Viszont a nálunk is kisebb Hollandia és Dánia a mienkénél sokkalta nagyobb mezőgazdasági termelékenységgel dolgozik.

Ez esetben tehát nem a méret a lényeg. Lemaradásunk a bogyósokat illetően bizonyos mértékig megmagyarázható a klímavészhelyzettel: e gyümölcsök gazdaságos termelése a Kárpátokon túlra tolódott, az ottani időjárás ma már jobban megfelel az igényeiknek.

Különösen ékesen bizonyítja ezt a magyar málna tündöklésének és bukásának a története. Azonban mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a bogyósokat sosem lehetett igazán eredményesen termeszteni a téeszvilágban.

A lengyelek tehát már korábban nagy tapasztalatot szereztek a magántermelés megszervezésében, amit a magyar gazdák csak a rendszerváltást követően próbáltak ismét elsajátítani.

S hogy legyen még egy csavar a történetben: a rendszerváltás előtti lengyel magángazdák (a gazdaságok 75-80 százalékával rendelkeztek) ma már szövetkezetpártiak: ha nem kényszerből, ráadásul az ésszerűség keretei között történik, akkor a szövetkezés előnyei vitathatatlanok.

Így látják ezt világszerte a sikeres mezőgazdasággal rendelkező országok termelői. Mi mégis ódzkodunk attól, ami közgazdasági és marketingszempontból napnál világosabb: ha a termelés bizonyos szegmenseire – a vetőmagbeszerzéstől kezdve a gépesítésen át az értékesítésig – szövetkezünk, akkor versenyképesebbek vagyunk, mintha minden termelő a maga erejéből teszi mindezt.

Persze a fellendülés nem ment egyik napról a másikra a lengyeleknél sem, viszont náluk az uniós fejlesztési pénzekre már hosszú ideje elsősorban a közép-gazdaságok pályázhatnak, ezen felül a szövetkezetek számára kedvező jogszabályi környezetet alakítottak ki.

Az eredmény: mára a 8. legjelentősebb uniós kivitelű országnak mondhatják magukat. A lengyel mezőgazdaság csodája tehát nem csoda, a példa szabadon másolható.