A magyar vidék és a Szabad Föld

Még magyar földön is javában tartott a második világháború, amikor 1945 márciusában az új hatalom már meghirdette a földreformot. Sürgetett az idő, tavasz volt, az elmaradt őszi vetéseket is pótolva vetni kellett. A földművesekre nagyon fontos szerep hárult, az élelmiszer-ellátás forgott kockán: minél többet kellett termelni, hogy az éhezést elkerülje az ország. Ehhez megfelelő tudás is kellett, ezért aztán a földosztás után kevesebb, mint fél évvel létrehozták azt az orgánumot, amely több évtizedig a vidéki lakosság egyik legfőbb formálója, tanítója lett. Ez a hetilap a Szabad Föld.

Hullámok, hegyek, völgyek

Ma már el sem tudnánk képzelni, hogy a trianoni országrészvesztés, majd a második világháború csaknem három évtizedig milyen körülmények közé kényszerítette Magyarország lakosságát. A félelem, a bezárkózás, az élelmiszer-ellátási problémák miatti aggodalom, amit néhány hónapja a koronavírus-járvány kapcsán megtapasztaltunk, csupán nyomokban hasonlít a 70-80 évvel ezelőtti állapotokhoz. Nagyjából a múlt század hatvanas évei közepéig szinte mindennapi problémát okozott több millió család élelmezése.

Nem véletlen, hogy a Szabad Föld az első lapszámától kezdve másfél évtizedig folyamatosan írt az ellátás nehézségeiről, a szabályokról, az élelmiszerjegyekről, a feketézőkről, a kulákokról. Az ország ellátása már a háborús években is nehézkesen ment, a termelés akadozott, a munkaerőhiány éppen úgy sújtotta az ágazatot, mint a gépek, a vonóerő, az igás állatok hiánya. Holott külön bónuszt, támogatást kaptak a gabonatermesztők, de a háború, a front olyan mértékű pusztítást végzett – különösen az állat-, a tenyészállat-állományban –, hogy azt több évig képtelen volt kiheverni az ország. A hazánkat ért kárt száznak véve 53 százaléknyit a mezőgazdaság szenvedte el, mértéke kétszerese volt az 1938. évi teljes agrárteljesítménynek.

Enni kellett, s ha lehet, a háború utáni években még nagyobb volt a nélkülözés, mint a harcok idején. Ennek már a termelési szint volt az oka: a jobb eredményeket mutató nagygazdaságok, uradalmak ekkorra már jószerivel megszűntek, s velük együtt a hatékonyság is. Az 1945 tavaszától több ütemben végrehajtott földreformok során több mint 640 ezer család kapott csaknem 1,9 millió hektár földet, átlagosan 3 hektárt.

Ezek törpe- és kisbirtokok voltak, szinte teljesen gépesítés nélkül. Rövid időn belül így is felfutott a termelés, az éhínség elkerülhető lett. Aztán az állami gazdaságok, gépállomások, a kis- és középbirtokosokból sokszor kényszerrel létrehozott szövetkezetek csak nagyon lassan fejlődtek, csaknem 1968-ig nem tudtak életképessé válni. Óriási állami támogatásokra volt szükség, nagy hitelek mellett, amiket többször is elengedtek.

A mezőgazdaságból élők – különösen a magángazdálkodáshoz dacosan ragaszkodó kisebbség – szinte tengődtek: a jövedelmük rendkívül alacsony volt, ugyanis a termények jó részét minimális megváltás fejében be kellett szolgáltatni az államnak. A keresetek jóval elmaradtak az iparban dolgozókétól. Így 1949–1967 között 700 ezer dolgos kéz hagyta el a mezőgazdaságot, és keresett – főleg a városokban – más munkát.

Aztán jött a fordulat: 1968 után – kevés kivétellel – a szövetkezetek is megkapták az állami gazdaságok élvezte jogosítványokat. Megindult a fejlesztés, pénz, támogatás, hitel állt rendelkezésre. Ekkorra a kutatás-fejlesztés is felpörgött, korszerű fajták, hibridek kerültek a köztermesztésbe, a gépesítés is beindult, hogy aztán a hetvenes évektől már nyugati eszközök is beállíthatók legyenek a kele­tiek mellé.

A telepeket korszerűsítették, a feldolgozóipar is állta a sarat. Ekkoriban az ország már sokkalta többet tudott termelni, mint amit elfogyasztott, a szocialista államok pia­cai pedig mindent átvettek, amit nélkülözni tudtunk. Korszerű termeltetési rendszerek alakultak ki, felpörgött a háztájizás, ami életszínvonal-javulást hozott a falvakban.

A jó korszak nagyjából a nyolcvanas évek közepéig tartott. Akkorra ugyanis egyre csökkentették az ágazat támogatását. A nagyüzemek fejlődése megállt, mind nagyobb gondot okozott a finanszírozás. A rendszerváltozás időszakára a szövetkezetek, állami gazdaságok egy része veszteséges lett. Az igazi bukás azonban 1990 után következett be, amit a politika is elősegített. Egyrészt összeomlott a KGST, ezzel a legfőbb piacok kimentek a magyar agrárium alól, másrészt a pénzromlás, a ka­mat­emelkedés, a szövetkezetek, a felvásárlást végző tröszti vállalatok, az élelmiszeripar mind-mind a végét járták.

Nagyjából egy évtizedig tartott e nehéz korszak – melynek során megint körülbelül félmillió embernek szűnt meg a keresete a mezőgazdaságban –, fejlődés az ezredfordulótól számolható. Aztán 2004-től, de leginkább 2007-től már az Európai Unió tagjaként egyre több pénz folyik be Brüsszelből a magyar gazdaságba. Másfél évtizede tart e kivételes időszak, melynek során az agrárvállalkozások a bankok kedvenc ügyfeleivé váltak: az uniós pénzek kiszámíthatóan, rendre érkeznek, ezekre alapozva szinte rizikó nélkül lehet hitelekkel is finanszírozni az ágazatot.

Igás ökörtől a GPS-ig

Ha az agrárgépesítés került szóba, igazi győzelmi jelentéseket lehetett olvasni a háború után megjelent Szabad Föld-cikkekben egészen a nyolcvanas évek végéig. Előbb a gépállomások felállítása, működése, majd jóval később a téeszek gépesítése lett a kiemelt téma. Mert igaz, az első időkben leginkább a traktorok, munkagépek, cséplő- és kaszálógépek hiánya számított meghatározónak. A második világháború ugyanis szinte lenullázta ezt a szektort, másrészt a megmaradt gépek – főként a nagy, uradalmi méretekhez szabottak – nem voltak használhatók a kisparaszti birtokon.

Egészen az ötvenes évek végéig meghatározó volt az igavonó állatok használata. 1945-ben a traktorállomány alig érte el a háború előtti szint felét, holott akkor sem volt sok gép, mert nem érte meg ebbe befektetni: annyi volt a munkanélküli zsellér, a napszámos, illetve az igavonó állat, hogy olcsóbb volt ezeket alkalmazni szántáskor, vetéskor, aratáskor.

Aztán a háború után a gépesítés politikai kérdéssé is vált, így az agrá­rium sem maradt ki: az új traktorok állami tulajdonba kerültek és a gépállomások üzemeltették őket. 1952 végére már 364 gépállomás működött, a traktorok száma 9342-re emelkedett. Megjelentek az első kombájnok is. A gépállomások később megszűntek, nem volt rá szükség, mert az állami gazdaságok, majd a téeszek is alanyi jogon szerezhettek be gépeket.

Később már Nyugatról is jöttek korszerű berendezések a nagy termelési rendszereket fenntartó négy központon keresztül. A nyolcvanas évek elejére 14 ezer kombájn, traktorból pedig több mint 50 ezer dolgozott.

Ma az űrkorszakot éljük, s akkora lesz a váltás, mint volt ötven éve. A mezőgazdaság a robotizáció, az informatika korszakába lépett. Ahogy a lovas fogat után nagy ugrás a traktor, úgy most is az a számítógép vezérelte gépeket használva. S miként akkoriban, most is nagy lesz a változás: a gépek miatt egyre kevesebb emberre van szükség a mezőgazdaságban.

Nélkülözés után húst hússal

Körülbelül egy évtizede képtelenek vagyunk kitörni a mélypontról: a sertésállomány rendre 3 millió darab körül alakul. Ez a szám kisebb, mint a háború előtt és után volt. 1945 végén 1,2 millió állatot tartottak nyilván, aztán 1949-re elérték az 1942. évi létszámot. Az egyik legfőbb hústermelő ágazat a sertéstenyésztés lett, mellette a baromfitartás fejlődött hasonló ütemben, majd később meg is előzte.

A marhaállomány döntően magyartarka volt, elég kevés tejet szolgáltattak addig, míg az igavonás is fontos feladata volt ennek az állatnak. Csakhogy hiába volt otthon több disznója is egy gazdának, a vágást csak elvétve engedte a hatóság. Íme, egy idézet egy 1949-ben megjelent cikkünkből:

„A Közellátási Hivatal rendelete értelmében száz kilogrammnál nagyobb élősertés magánvásárlási célra nem vásárolható. Ehhez sertésvásárlási engedélyt a községi elöljáróság nem adhat ki. A rendelet kimondja, hogy a községi elöljáróság magánfogyasztás céljára csak annak adhat ki vágási engedélyt, aki a sertést leg­alább három hónapig saját gazdaságában hizlalta.”

Sokunk számára csak A tanú című filmből ismerős a jelenet, amikor Pelikán József családja a pincében titokban vágja le a saját disznót. Persze lebuktak. Az életben azonban nem volt vicces az ilyen eset. Lapunk 1945-től majd’ egy évtizedig közölte a mélyen elítélt történeteket, amikor feketézők, kulákok követtek el „merényletet” a szocialista dolgozók és a parasztság ellen, mert nagyobb mennyiségű élelmiszerrel, feketevágásból nyert szalonnával, néhány zsák búzával, liszttel kereskedtek. Sok ember élete ment tönkre emiatt.

A hatvanas évek második felétől fokozatosan oldódott a helyzet, sőt a hatalom már ösztönözte, hogy a parasztok, a vidéken élők napi rendes munkájuk mellett tartsanak otthon állatot. Így lett egyre több a disznó, hogy aztán a nyolcvanas évek végére elérje, majd meghaladja a 10 milliós állományt. Ennek fele a háztájiban röfögött. A vágóhidak sorra épültek és három műszakban dolgoztak. Az emberek pedig egyre több húshoz jutottak. A statisztikák szerint a csúcsot 1986–1989 jelentette: egy fő évente átlagosan több mint 80 kiló húst evett meg az országban, beállítottuk a tej-, tejtermék- és tojásfogyasztás csúcsát. S ekkor exportáltuk a legtöbb sertést, baromfit, állati terméket.

S mindezt úgy, hogy 1945-ben jórészt a háború által éppen csak megkímélt mangalicákkal kezdődött az egész. Aztán a hatvanas évekre már nem annyira a megtermelt zsír, hanem a hús lett az elsődleges értékmérő. Akkorra már hibridsertéseket kísérleteztek ki, melyek akár kétszer annyi hús termelésére is képesek voltak, mint az elődeik.

Hasonló program futott a tejtermelésben, igaz, a magyar tarkákat döntően Nyugatról behozott tejelő Holstein-fríz fajtákkal cserélték le több évtizedes átkeresztezés során. A tejtermelés megduplázódott, a csúcsát évi 2,9 milliárd liternél érte el. Manapság csak kezdünk közelíteni a 2 milliárd literhez – tegyük hozzá, hogy fele annyi tehénnel érjük el, mint annak előtte.

És mindehhez a Szabad Föld rengeteg segítséget adott: cikksorozatok szóltak arról, miként kell a sertést takarmányozni, a háztájiban fialtatni, milyen a jó kan, miként lehet a bikaborjakat gyorsabban felnevelni, mi a jó széna ismérve. Az egyes állatbetegségek ismertetésére, a gyógyításra, a megelőzésre állatorvosok írtak cikkeket. Ma meghökkentő arról olvasni, hogy még az ötvenes évek végén egy tyúkra csak évi 90 tojással számoltak a legjobb telepeken is. Aztán alig telt el 15-20 év, s már a 200 feletti számoknál tartottunk. Egy kiló disznóhúst előbb 6, majd 4 kiló takarmányból állítottak elő. Egy koca után már nem 4-5, hanem 10-12 malacot neveltek fel egy alomból.

Aztán megint jönnek a szomorúbb cikkek, például arról, hogy a kilencvenes évek elején állami támogatás mellett vágják le a sokszor nagy genetikai értéket képviselő teheneket, mert akkora a felesleg, hogy a tehenészek a csatornába öntik az eladhatatlan tejet. A nagyüzemek szétesése után főként az állattenyésztés sínylette meg az átalakulást, ma sem vonzó az ágazat.

S nem egészséges az arány a növényter­mesztés és az állattenyésztés között, mivel az utóbbi még mindig csak 35-38 százalékát adja az összes teljesítménynek, holott a fordított arány lenne egészséges, rentábilis.

Gabona és gabona

Mintha semmi sem változott volna az utóbbi száz évben, a gabona kikerülhetetlen haszonnövénye az országnak. Az okok persze mások voltak akkor és most.

A fiatalabbakat talán megmosolyogtatja a manapság is emlegetett kijelentés, ami aratás után hagyja el a mezőgazdasággal foglalkozók száját: „Megtermett az ország kenyere.” Az elmúlt száz évben, de még a Szabad Föld „életében” sem volt mindig biztosított az ország búzaellátása. Különösen nem a háború utáni években, amikor sokáig importra szorult az ország.

Újságunkban szinte heti rendszerességgel számoltunk be a gabonaföldek aktuális helyzetéről. Például arról, miként is kell „jól” szántani a búza, a kukorica alá, mennyi trágyát szükséges alá tenni, mikor kell aratni és hogyan csépelni; hogy mekkora csúcsokat értek el egyes szövetkezetek. De írtunk leleplező cikkeket is arról, ha valamelyik gazdaságban jóval elmaradtak a hozamok a korábbitól vagy az elvárhatótól. És a TERV-től. Mert akkoriban a három-, majd az ötéves tervek határozták meg az előrehaladás mértékét.

Hogy aztán az időjárás mit szólt a tervekhez, az más kérdés. Az viszont igaz, hogy egyre nagyobb volt az új fajták, majd a hibridek megjelenésével az esély az íróasztalnál kigondolt tervek teljesítésére. Előbb orosz, jugoszláv, aztán már magyar – martonvásári és szegedi – szaporítóanyagok szolgálták az élelmiszerbiztonságot.

A hozamok ezek, illetve a gépesítés korszerűsítése után ugrottak meg annyira, hogy bőven jutott már exportra is. Manapság tényleg más a helyzet, még a legrosszabb évben sem forog kockán az ország kenyere, hiszen alig kell évente 1,3 millió tonna búza, s általában megterem 4-5 millió.

E mennyiség előteremtésének oka egyértelmű: egyszerű gabonát termeszteni, a leginkább gépesített munka, könnyű hónapokig tárolni, az értékesítésével sincs általában gond. Ráadásul az uniós támogatás szerkezete szinte kikényszeríti a gabonatermesztést.